• Doug & Pam •

[Only admins are allowed to see this image] Már pár hete dolgozom a filmstúdiónál is, és azt hiszem kezdek belerázódni. Igaz, most van egy főnököm, nem is egy, eddig viszont a magam ura voltam. Nehéz elfogadnom, hogy kövessem a terveiket, még ha nem is értek vele egyet. A statiszták ruhái közül csinálhattam meg néhányat, a főszereplők csinos kosztümjeihez természetesen nem engedtek közel.
A másik dolgom, nagyjából egy hete, hogy a színészeket felöltöztessem. Kicsit furcsa, hogy teljesen átlagos öltözetekbe is úgy kell őket bele varázsolni, mintha nem tudnának felöltözni reggelente. Ebben a világban mindenkinek megvan a maga helye, funkciója, és Isten ments, hogy bármi is másként működjön mint amit az elavult unalmas rendszer diktálna. Persze, én ilyenkor látom, ha valaki hanyag munkát végzett, a hevenyészett öltéseket, csúnya tisztázásokat, rosszul beszegett szegélyeket. De, állítólag újonc vagyok, amatőr, így nem adnak a véleményemre. Majd adnak, ha valamelyik színésznő kitöri a bokáját, mert nem megfelelő magasságra lett felvarrva a szoknyája!
A ma reggeli próbára nem jött be más, csak én, de már jó korán, kezdtem a statiszták ruháival, egyesével kiadtam mindenkinek, aztán jöttek a mellék szereplők, őket már öltöztetni is kellett mielőtt a sminkbe mentek volna, majd érkeztek a főszereplők is, már teljes hajjal és sminkben. Még mindig zavarba jövök a híres filmcsillagoktól, pedig némelyikük igazán közvetlen és kedves. Próbálok segíteni nekik és mielőbb tökéletessé tenni a megjelenésüket. Amikor végeztem, és már mindenkin rajta volt a ruhája a próbához, kimentem a forgatás helyszínére, hogy a háttérben meghúzódva nézhessem a többi, sok-sok asszisztenssel együtt. Még csak most lett reggel nyolc óra. Korán kezdtünk.
Némelyeknél még ott volt a szövegkönyve, majd egy órával később azok is lekerültek, tökéletes lett viszont a díszlet, így a rendező úgy döntött, hogy eleget gyakoroltak már, vegyenek fel pár jelenetet. Teljesen lenyűgözött, amikor elkezdtek játszani a színészek. Teljesen átvették a szereplőik jellemét, mozdulatait, szavaikat… Bámulatos!
Egész addig a pillanatig, amíg az egyik hölgy szoknyája (amit napokkal korábban jeleztem, hogy szívesen megcsinálok rendesen) a nem megfelelő hossza és a hanyag szegés miatt a lábai alá kavarodott, és egy lépésnél bizony úgy orra bukott miatta mint annak a rendje. Természetesen, mindenki azonnal a jelmezesekért kiáltott, hiszen a szoknya el is szakadt, a művésznő pedig megsérült. De még mindig csak én voltam a közelben a jelmezesek közül, így én siettem oda. A nő még mindig a fájdalomtól sziszegve tapogatta a bokáját, de kérdésemre válaszolva azt mondta, hogy rendben lesz, csak egy kis idő kell neki. Természetes, hogy előbb az állapota iránt érdeklődtem. Az a legfontosabb, hogy ne sérüljön meg. Én a szoknyáját néztem, és ahogy sejtettem…
- Sajnos, ez tönkrement, újat kell varrni, kisasszony. - mondtam halkan, őszinte sajnálattal a hangomban. Baromi sok idő lesz, még akkor is ha én csinálom, villámgyorsan. Többen már elkezdtek súgdolózni, mormogni. Mennyi időt veszítenek vele, mégis?
- Meg tudom oldani, de szükségem lenne a segítségére, kisasszony. - pillantottam rá komoly arccal, amikor egy árnyékot láttam magam mellett, szinte fölém tornyosult, ahogy a fiatal színésznő lábánál térdeltem. Bajban lennék?

• Doug & Pam •

[Only admins are allowed to see this image] Sosem hittem volna, hogy ennyire el tud bűvölni a filmek világa. Különös, hogy néha színesben, néha a stúdió vagy a rendező döntése okán fekete-fehérben forgatnak egy-egy alkotást. Ez nekünk, jelmezeseknek mindig kihívás, hiszen lehet, hogy az életben remekül néz ki egy pasztell színű, mintás ruha, a felvételeken viszont semmi sem látszik belőle. Nem egyszer láttam az épületek közt, szünetben magenta színű öltönyben férfiakat, mert ahogy a filmen majd látszanak, fekete-fehérben ez az árnyalat adja legszebben magát. Ki gondolná, mégis igaz. Most szerencsére egy jóval nagyobb költségvetésű alkotáson dolgozom, ami színesben forog, így ilyesmivel nem kell törődni.
Ahogy a fő tervezőt néztem munka közben, gyakran elméláztam azon, hogy vajon tudatosan választja pontosan azokat a formákat, amiket választ, vagy a véletlen műve. Néha nem értek egyet a tervekkel, de a véleményemet megtartom magamnak, hiszen ki vagyok én, hogy ítélkezzek, nem rendelkezem még elegendő rutinnal ilyesmihez. Mégis, én sokkal inkább a színészek alakjához és a szerepükhöz igazítanám a ruháikat, persze így is szépek, de már néhány nap forgatás után is pontosan látom, hogy mely ruhadarabok akadályozzák őket a játékban. Egy rosszul megválasztott szoknya hossz, a férfiaknál egy szerencsétlenül megválasztott mellény szabás, óriási jelentőséggel bír. Egyszer jeleztem ezt a dolgot a fő tervezőnek, de félresöpört és elég csúnyán kiabált velem. Amikor a szünetben emiatt pityeregtem két épület közt elbújva, a rendező első számú asszisztensével futottam össze, és mivel megkérdezte mi bánt, elmondtam neki. Azt felelte, hogy ez itt a baj, hogy gyakran ülnek őskövületek olyan székekben amiket már rég át kellett volna adniuk a fiatalabbaknak. De segíteni sajnos ő sem tudott rajtam.
Egyébként, lenyűgöző Mr Stern is, amikor dolgozik. Sokan nem is figyelik őt próbák vagy forgatás közben, én azonban nagyon sokszor nézem őt. Mire hogyan reagál, mennyire lekövethetőek a gondolatai az arcáról, mennyire pontosan tudja, hogy mikor engedje tovább forogni a kamerát, és mikor állítsa le a jelenetet egyetlen rosszul sikerült mondat után. Tehetséges férfi, ebben biztos vagyok, és tényleg örülök neki, hogy az ő egyik filmjével dolgozhatok én is. Kár, hogy nem tehetek többet is.
Egy korábbi jelenet díszletéből megmaradt lépcsőn üldögélve néztem a színészeket, és vártam, hogy szükség lesz-e rám. Bár ne lett volna! Nem tagadom, azonnal a szívemhez kaptam, amikor láttam, hogy ez a gyönyörű nő elesik, és bármiféle habozás nélkül siettem oda én is. A bokája csúnya, ma már biztosan nem tudja használni, sőt lehet, hogy napokig nem tud majd ráállni, és emiatt állni fog a forgatás is.
Hallom, ahogy Mr Stern bosszúsan érdeklődik, hogy mi történt, én pedig próbálok úgy tenni mint ha itt sem lennék. Egészen addig, amíg a haragja célpontjává nem válok, és kezdi el ontani rám a goromba szavakat. Felállok, nem foglalkozok az egyértelműen menthetetlen szoknyával, hogy a szemébe nézhessek.
- Természetesen nem. - felelem higgadtan, mégis határozottan. Többen is felkapják a fejüket, hiszen mások, a többi asszisztens ezen a ponton vallaná be, hogy ő dobta le az atombombákat, mind a kettőt Japánban. Akinek gyengébb az idegrendszere, az könnyen megijed a felelősségre vonástól. - Mr Stern, Michelle ruháját Miss Mason tervezte, és ő bízta meg Tamarát, hogy varrja meg. - tájékoztatom arról, ami nyilvánvalóan nem érdekli. Engem se érdekelne, de azért jobb ha tudja, hogy semmi közöm ehhez a fatális hibához. Meglepetésemre az első asszisztens is csatlakozott a beszélgetéshez.
- Pam már többször szólt, hogy nem lesz jó a szoknya hossza. - döbbenten kapom felé a fejem. Megőrült?! Szép, most még azért is én leszek a hibás, mert tudtam, láttam, hogy baj lesz és mégse javítottam ki a hibát. - Margie nem engedte, hogy hozzányúljon. Úgy tűnik hiba volt. - teszi még hozzá, mielőtt eltűnne ismét, hogy buzgón várhassák a mentőt. Jó neki, ő csak Margie-nak szólítja Miss Masont, aki előtt nekem hajlonganom kell. Épp csak egy pillanatra vágok tanácstalan arcot. Ebből jól már tutira nem tudok kijönni...
- Mr Stern, tényleg sajnálom ami Michelle-el történt. - kezdem olyan őszintén amennyire csak tudom. Nyilvánvaló, hogy nem a ruha hanem a színésznő bokája miatt érzek szomorúságot. Szoknyát szerzünk néhány óra alatt is akár, de ő pótolhatatlan. - Miss Mason biztos itt lesz hamarosan, és ő jobban tudja tájékoztatni róla, hogy miért történhetett ilyesmi. - nem a felelősséget hárítom, egyszerűen csak tényleg a főnököm tud beszélni vele arról, hogy ugyan miért nem hagyta kijavítani a hibát. Amúgy is, rég itt kellene lennie, nyolc órára vártuk, azóta is eltelt már több mint egy óra. Szerintem - ahogy máskor is előfordult már - nem tervez bejönni, rendszeresen kihagyja a forgatási napokat mint aki jól végezte a dolgát. A felelősséggel pont, hogy ő nem foglalkozik mint a mellékelt ábra mutatja. Nekem eddig egy árva szót se volt szabad szólnom a rendező úrhoz, rá nézni is csak alig, mint egyszerű asszisztensnek itt a jelmezesek közt. Persze tudom én, hogy Margie-t senki se szereti. A hatvan felé jár, állandóan lóg a cigaretta a szájából, és mindenkit elküld a pokolba aki nem ért vele egyet. Azt gondolja, hogy a negyven évvel ezelőtt megszerzett tudása ma is pontosan elegendő, nem törődik a divattal, sem azzal, hogy a színészek mozogni is fognak a ruháikban, nem csak állnak mintha egy festményhez pózolnának. Más a felfogása és a világ változik, de mivel még fénykorában nyert egy Oscart is a kosztümökkel amiket tervezett, nyilvánvalóan azt hiszi, hogy még mindig mindent jobban tud. Pedig nem. De most osszam meg erről a véleményemet Mr Sternnel? Lenne bármi értelme? Szerintem nem, már így is túl dühös Michelle sérülése miatt... De legalább a jószándékot láthatja rajtam.
- Addig is amíg Miss Mason ideér, megengedi, hogy megnézzem a többiek ruháit, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő többet? - kérdezem óvatosan, mivel elég nyilvánvaló, hogy ma már nem igazán fognak forgatni, legalábbis Michelle biztosan nem fog.