• California dreaming in the 60's•



 

 

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


Anonymous
Vendég

Vendég




Témanyitás Doug & Ben
 Doug & Ben EmptyPént. Aug. 02, 2019 7:03 pm


• Douglas és Benjamin •
it's party time
A kórház fehér, sterilnek látszó falai lassan, de biztosan az idegőrületbe kergetnek. Figyelem, ahogy az apró repedések végigfutnak a felületén, majd belesimulnak a plafon végtelenébe. Pontosan 219 repedés. Egyel sem több vagy kevesebb. Az elmúlt napokban, jó pár alkalommal átszámoltam, a teljes tébolyodottság felé kergetve ezzel saját magamat. Mást nem is tehet az ember, ha egyszer privát szobába száműzik. Drága édesanyámat mégse degradálhatom azzal, hogy a pórnép közé vegyülök. Legalábbis ő így fogalmazott, mikor elintézte nekem, hogy teljes magányra ítéljenek. Voltam én már számtalan harcmezőn, de váltig állítom, hogy a kórháznál nincs rosszabb hely a föld kerekén. Nyugtalan vagyok. Mióta Karen végleg elment, az egész belsőmet eluralta valami féle ismeretlen zaklatottság. Nem próbáltam visszatartani, nem is gondoltam arra, hogy meg kellene tennem. Valahogy tudtam már, hogy ez egyszer be fog következni. Most mégis, a búskomorság maga alá gyűrve hajtogat belőlem egy sötét, gomolygó esőfelhőt. Már nem is tűnik annyira szörnyűnek a szoba, pontosan olyan, mint a hangulatom, azt leszámítva, hogy hófehérben pompázik. Rajtam is van legalább 219 repedés, nem ilyen nyilvánvalóak, mint amik körülvesznek, de attól még pokoli fájdalmasak. Magamnak is nehezen vallom be, hogy mindez nem az ex menyasszonyom távozása miatt van. Túl sok minden megváltozott, egyszerűen nem találom itthon a helyem. Ez talán csak egy ideiglenes állapot, de még soha az életben nem vágytam ennyire vissza a saját közegembe. A nyugodt, városi élet nem csábít úgy, mint egy szenvedéssel átitatott harcmező.

A napok lassan pörögnek, orvosok és nővérek egész sora zaklat különböző kérdésekkel. A lábam nincs annyira rossz állapotban, mint ahogy először gondolták. Helyrejön, csak idő kérdése. Mondogatják az okosok és különböző gyógytornákat ajánlanak, amik talán fél év alatt helyre tesznek. De hat hónap pokolian sok idő, nekem nincs ennyi! Nehezen bírom elviselni még a tudatát is annak, hogy ennyi időre ténylegesen kivontak a forgalomból. Mintha már használhatatlan lennék. Egy olcsó, ócska babkonzerv, aminek úgyis lejár a szavatossága még mielőtt kinyit a bolt. Vietnámban most van szükség jó katonákra. A csapatom nem vár rám fél évet! Próbálom feldolgozni a kapott információkat, de minél többször eszembe jut, hogy milyen hosszú időre ragadtam itthon, annál kilátástalanabbnak látom a helyzetet. Minek jöttem egyáltalán vissza?

Újabb ápoló lép be magányos börtönömbe, hogy ezúttal a hátamon lévő sebeket kösse át. Ma késő délután végre elhagyhatom ezt a helyet. Két hét magány után végre szabadon járhatom a jól ismert utcákat, már amennyire tudok járni a rozzant lábammal. De legalább még van lábam! Mostanság ezzel vigasztalom magam, mikor tíz percig tart elsántikálnom a folyosó végéig. Ha sürgősen a mellék helységbe kéne mennem, bajban lennék. Napok óta egy szánalmas mankóval ingerelnek. Mintha nem tudnék járni segítség nélkül. Nem mondom, hogy kellemes, mert piszkosul tud fájni egy idő után, de amíg képes vagyok ezt elviselni, addig nem fogok szégyenszemre mankóval szerencsétlenkedni, mint holmi rokkant vénember. A büszkeségem nem engedi, inkább összeszorítom a fogam és elviselem a fájdalmat. Ezzel adózok a gyógyulás oltárán, s mivel nap, mint nap pokoli sok adót fizetek be, remélem, hogy hamarosan jobb futó leszek, mint az incidens előtt. Persze az sem kizárt, hogy makacsságommal csak rontok a helyzeten. Ez a véleménye a csinos kis ápolónőnek is, aki édesen mosolyog, miközben annyi gézzel teker körbe, amennyi egy múmiának is sok lenne. Nem állítom le, morogtam vele már épp eleget. Ha végez, új ajtó nyílik meg előttem, a szabadság rég várt ajtaja. Szerencsére anyám is túl elfoglalt ahhoz, hogy a nyakamon tiporjon, ezért egy régi jó barátom szállít „haza”. Igazából azt remélem, hogy olyan helyre visz, ahová az édesanyám soha be nem tenné a lábát. Szeretem én, tényleg, de mostanában túl sok volt már az együtt töltött idő.

Mire a nap lebukik az égboltról, én már civil ruhában búcsúzkodom a kórház dolgozóitól. Sokat jövök még ide a következő hónapokban, mégis a legtöbben mondanak pár szót, mielőtt megszökhetnék. Ez a kitüntetett figyelem nem nekem szól, inkább a családom pénzének. A kis szoba, zsúfolásig telik emberekkel, mégis csak akkor kúszik mosoly az ajkamra, mikor egy rég látott ismerőst pillantok meg.
- Doug, alig ismertelek fel! Vagy száz éve nem láttalak, sokat öregedtél barátom! – Viccelődök azzal a tudattal, hogy én bizonyára sokkal pocsékabbul festek, mint ő. A gyógyszerek is letompítanak egy kicsit, épp annyira, hogy ne legyen leviselhetetlen számomra ez a helyzet. Nem kenyerem az állandó udvariaskodás. Én jobban szeretem az őszinte és egyenes szituációkat. Lassan párolognak ki a nem kívánt személyek a szobából. Pár hölgy kifelé menet még vet egy hosszabb pillantást a vendégemre.
- Vigyél el innen, amilyen gyorsan csak lehet, mert lassan megőrülök!–Panaszos kérésem és a tekintetemben ülő apró riadt szikra bizonyára szórakoztató lehet egy külső szemlélő számára. Nem az a fajta férfi vagyok, aki megijed az árnyékától, de ezt a nyugalmat nem tudom már elviselni. Mintha csak szétmarcangolna a jómód. – Remélem, ismersz olyan helyet, ahová úrinő nem tenné be a lábát! Egyet megvizsgálnék belülről, miközben elmeséled az elmúlt évek változásait. Úgy érzem, hogy le vagyok maradva az itthoni dolgokat illetően. Na meg, egy kis alkohol is jót tenne a kedvemnek! – Lassan kelek fel az ágyról, hogy csak fokozatosan érje terhelés a rossz lábam. Próbálom nem kimutatni, hogy mennyire megvisel ez a dolog, hogy milyen iszonyatosan gyengének és szánalmasnak érzem magam.
- Ugye kocsival jöttél? Mert ha nem, akkor haza küldöm az egyik ápolónővel a cuccaimat!– Nem fogok mindent keresztülcipelni a városon, ha már a közelben régi ismerősök is vannak. Hívhattam volna valakit, aki hazavisz, mielőtt bármi mást csinálnék, de nem vonz az üres ház. Két választásom volt, vagy anyám lakásába megyek, ami teljesen ki van zárva, vagy a sajátomba, amit a Karennel letöltendő jövőm miatt vettem pár éve. Az utóbbi opció sem elég hívogató ahhoz, hogy várjam a pillanatot, amikor átléphetem a küszöböt.  – Mehetünk, vagy a régi módszer szerint összetörsz pár szívet előtte? Nem vagyok olyan fürge, mint régen, ezért jobb, ha azonnal elindulok. – A nyitott ajtóban néha felbukkan egy figyelő szempár. Kíváncsiak a hölgyek, mint úgy általában. Erre felé a jó pletyka megfizethetetlen. Ezért sem is mondok semmi jelentőség teljeset, csupán barátommal az oldalamon, lassan bicegek a kijárat felé.
- Mr. Woolston csak nem képzeli, hogy mankó nélkül elszaladhat?– Öblös, dühödt női hang vág hátba minket. Nem kell ahhoz megfordulnom, hogy tudjam, a főnővér érkezik hóna alatt az említett tárgyal, amit szívből utálok. Nem tudom elkerülni, ahhoz nem vagyok elég gyors.


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down


Douglas Stern
Adminisztrátor

Douglas Stern




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 16.

• Hozzászólások száma • :
61

TémanyitásRe: Doug & Ben
 Doug & Ben EmptyVas. Aug. 18, 2019 10:37 am


• Doug & Ben •
rövid kis idézet
[Only admins are allowed to see this image]Nem minden nap tér haza az ember legjobb barátja a frontról, s ha már oly sok évig távol volt, hogy szolgálja szülőföldjét, megérdemelné, hogy kapjon egy kis hazai szeretetcsomagot. Az államtól ez lett volna a minimum, hogy kellő csinnadrattával fogadják, vörös szőnyeggel és lobogó zászlókkal, alul öltözött, csinos hölgyek mosolyának kíséretében. Ehelyett úgy tudom, hogy a reptérről egyenesen a kórházba szállították, s még csak egy olcsó virágcsokrot sem nyomtak a szerencsétlenül járt katona kezébe.

De mire valók a legjobb barátok, ha nem arra, hogy kárpótolják cimborájukat egy ilyen esetben? S bár soha nem értettem az ajándékozáshoz, s tapasztalatom sem volt arra vonatkozóan, hogy miből is áll egy csomag, végül is, józan paraszti ésszel volt időm útközben kigondolni, hogy mire is lenne szüksége Benjaminnak. Éppen ezért, mielőtt még behajtottam volna a kórház parkolójába, megálltam egy közeli benzinkút mellett, s lomha lépteimmel bevettem a bolt sorait.

A polcokon található élelmiszerek között jóformán minden megtalálható volt, amit egy autós szívesen vásárolt, a chipsek, csokoládék és agyon cukrozott üdítők között azonban semmi olyat nem láttam, aminek Ben barátom örülhetne. Autópolírozószerre sem akartam költeni, mert ugyan volt kocsija, s emellett az ország egyik legnagyobb autógyára is az övé volt, nem gondoltam azt, hogy egy tisztítólöttyel feloldhatnám szomorúságát a szeretett nő elvesztését illetően. Ebben az esetben valami egész másra volt szüksége, valami olyasmire, ami karban tartja a testét, a lelkét, s visszahozza közénk az igazi Benjamin Woolstont.

Így került a kosaramba a Payboy magazin legfrissebb száma, címlapon az egyik mostanában befutott színésznőcskével, Cindy Sheppardel, s annak csodás idomaival. Emellett még a hosszas bogarászást követően szert tettem egy golyóstollra, mely használat közben vetkőző nőt imitál, s emellett két csomag extra méretű óvszer is landolt a műanyag alján.

- Lesz még valami? - a kasszás kislány - így neveztem minden harminc alatti nőcskét - meglepő fintorral ütötte be a vásárolni kívánt dolgokat, s úgy nézett rám, mintha maga lennék az ördög.

- Igen, ebből a tollból nincs véletlenül barna hajú verzió? A barnákat jobban csípi... - meglengettem előtte a csodatollat, mire megrázta a fejét, s újra a pénztárgép gombjai közé mélyedt.

- Akkor kérnék még egy üveg bourbont, és egy nagyobb papírzacskót is. Meg abból az epres fánkból kettőt. - böktem rá a pult mögött henyélő, rózsaszín cukormázzal fedett, kerekded fánkokra, melyből egy dobozzal is meg tudtam enni egy ültő helyemben, ám ezúttal mindezt drága barátomnak szántam.

A bő negyed órát igénybe vevő vásárlás- és szeretetcsomag elkészítést követően nem tudtam elhagyni a boltot anélkül, hogy ne vegyem meg a távozás közben arcomba mosolygó nagy, szőrös barnamedvét, így újabb három percre visszatértem, s immár hónom alatt egy plüssel, jobbomban a  csomaggal tértem vissza a Cadillachez, hogy folytathassam utamat a kijelölt úti cél felé.

A kórházba érve már nem néztek rám furcsán az emberek, nem tudhatták, hogy mit rejt a papírzacskó. A plüssmedvét látva meg nem volt olyan ember, kinek szíve ne lágyult volna el, s ne küldött volna felém egy barátságos mosolyt. Főként a hölgyek repítették felém pillantásukat, melyet mosolyogva viszonoztam, s röpke sétálgatást követően, az információ pultban ücsörgő hölgy segítségével találtam meg Benjamin barátom hálókörletét.

- Nagyon kedves, köszönöm hogy elkísért - mosolyogva engedtem útjára a fiatal nőt, aki kezeit tördelve, széles mosollyal ácsorgott, s alig akarta engedni pillantásomat. Pedig annyira azért nem voltam jóképű alak, s most még borosta is takarta az arcomat. Ennek ellenére mégis sokszor tapasztaltam ilyen "rajongást" a hölgyek részéről. Lehet, hogy lerítt rólam a gazdagság? Bármi is volt az oka, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, inkább kopogtattam az ajtón, majd átlépve annak küszöbét pillantásommal ráleltem a rég nem látott jóbarátra.

- Kösz Ben, te is jól nézel ki! - nevetve léptem hozzá közelebb, majd egy kezembe sűrítve az addig cipelt holmikat, jobbomat kézfogásra nyújtottam, s ezt követően még egy ölelésre is magamhoz rántottam a katonát.

- Mi a fene rajtad ez a zubbony, odaát nem találtál szabászatot? - nevetve hecceltem őt az egyenruhája végett, pedig talán még jobban is festett a katonai öltözékben, mint én magam az egyszerű, sötétszürke nadrágomban, s a hozzá tartozó, világoskék ingemben.

- Ezt neked hoztam, ha nagyon magányos lennél - a nagy medvét ekkor toltam a kezébe, s mellékeltem a csomagot is. - Erre meg egész biztos, hogy szükséged lesz öregem. Jó, hogy látlak! - vállon veregetve láttam rajta, hogy nincs jó formában, de ha arra gondoltam, hogy járhatott volna ennél rosszabbul is, hálát adhattam az Istennek, hogy Benjamin ezt az egészet épp bőrrel megúszta.

- Ne aggódj, ezért jöttem. Elviszlek..de várj, aközben meséljek? Nem lenne jobb, ha előbb innánk, közben mesélnék, és utána ismerkednél az úrinővel?-nevetve ráztam meg a fejemet, talán ő sem gondolta komolyan a sorrendet.

- Alkoholt a csomag is rejt! De van egy nagyon jó kis klub, oda el is viszlek. Amúgy minden rendben? Nagyon fáj? - komolyra fordítva a szót, mégis csak érdeklődtem az állapota felől, hisz tényleg rosszul festett. A lábára alig tudott ráállni, ez azonnal feltűnt, s az is, hogy kissé le is fogyott az elmúlt időszakban.
- Lehet, hogy először kajálni viszlek el, anyád nem mondta, hogy ennyire lerobbantál odaát. Nem volt jó a menza? - nevetve próbáltam elbagatelizálni a helyzet komolyságát, miközben körbepillantottam, s ha láttam a bőröndjét, akkor felkaptam, hogy ezzel is segítsek sérült barátomnak.

- Haha, nagyon vicces vagy. Na menjünk, útközben majd mesélek. - terelgettem őt a kijárat felé, a bámészkodó hölgyek felé búcsúzásként küldtem egy mosolyt, s miközben azt ecseteltem neki, hogy felújították a Royal Clubot, ahová teniszezni jártunk annak idején, ránk förmedt egy némber a hátunk mögül.

- Ne rá haragudjon, én vontam el a figyelmét. Mr. Woolston semmiképp nem felejtené itt a mankóit - mosolyogva, jól nevelten igyekeztem kezelni a házsártos tyúkot, s jobbommal átvettem tőle a mankókat, hogy Bennek adjam azokat.

- Használnia kell ezeket, szigorúan! Megértette? - csak nem akart lekopni a nő, így megvártam, míg Ben esküdt tett a Bibliára, s hasonlók. Ha sikerült lerendeznie a hölgyet, csak mosolyogva ráztam meg a fejem, s közben a pezsgőszín, fedett járműhöz tereltem a barátomat.

- A medvét, és a mankókat dobd csak hátra. A magazint meg lapozgasd, érdemes! Benne van Cindy Shephard. Nem tudom, hogy mennyit hallottál róla, de mostanában itt Los Angelesben ő a sztár. Köztünk szólva a színészethez nem sokat ért, de...- itt már csak mutogatással prezentáltam a remek adottságokkal rendelkező hölgyet, s ezt követően nevetve adtam gázt, hogy bevegyük a város utcáit.

- Ha gondolod, összehozhatok neked vele egy randit...Egyébként arra gondoltam, hogy néhány napra hozzám költözhetsz, míg nem találod ki, hogy anyádnál, vagy a vásárolt házadban laknál...úgy tudom, hogy Karen onnan már kiköltözött. - jegyeztem meg finoman, s megkomolyodva vetettem egy pillantást Benre.

- Hogy viseled? Gondolom váratlanul ért ez az egész...-nem folytattam, csak hagytam, hogy meséljen. Amúgy is piros lámpát kaptunk, így néha rá tudtam pillantani, miközben fél szememet a jelzőlámpán tartottam.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
Gyorsválasz lehetöség

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
California Dreamin' :: • Sunny Cal • :: Los Angeles :: Beverly Hills-