• California dreaming in the 60's•



 

 

• Douglas and Pippa •

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


Pippa Golightly
• a média minden lében kanálja •

Pippa Golightly




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 14.

• Hozzászólások száma • :
24

TémanyitásDouglas and Pippa
Douglas and Pippa EmptyVas. Júl. 28, 2019 11:41 am


• Douglas and Pippa•
a hundred days have made me older
SINCE THE LAST TIME THAT I SAW YOUR PRETTY FACE. A THOUSAND LIES HAVE MADE ME COLDER AND I DON'T THINK I CAN LOOK AT THIS THE SAME. EVERYTHING I KNOW, AND ANYWHERE I GO, IT GETS HARD BUT IT WON'T TAKE AWAY MY LOVE. AND WHEN THE LAST ONE FALLS, WHEN IT'S ALL SAID AND DONE, IT GETS HARD BUT IT WON'T TAKE AWAY MY LOVE. AND TONIGHT, IT'S ONLY YOU AND ME.

[Only admins are allowed to see this image]

[Only admins are allowed to see this image]Az újságok szerkesztőségében a legnagyobb nyomás nem a főszerkesztőt, hanem annak helyettesét terhelte. A hétfő reggelre datált megbeszélések főszerepében sem neki kellett tetszelegnie, elég volt, ha vétójogával élt az elcsépelt témák, klisés cikk-ideák okán. Míg folyt a megbeszélés, ő nyugodtan piheghetett fantáziájának éteri élményeiből szabadulva, napjának többi részét tervezve.
Szenvedélye minduntalan elragadta, s a szónokló azt hihette, hogy felcsillanó íriszeire az ő szavajárása adott okot. Pedig éppen csak kérdéseket és válaszokat emésztett, beszélgetésfolyamokat szabályozott egyenesre, hogy majd leírhassa őket, ha összefirkálható irka és toll került kezébe. Nem akarta elfelejteni, s egy idő konstatálta, hogy maga elé suttogja mantrázva a megjegyzendő kérdéseket.
Sosem volt jó vezető. Nem is igazán akarta a széket, amiben fergeteges szórakozásképpen forgott körbe és körbe a plafont repedéseit pásztázva, gumicukron kérődzve. A hozzá érkező vendégnek gyakran türelmét kellett kérnie, hogy kiüríthesse felfordult gyomrát, ha túl sokáig kellett néznie eme előadást. Mindig mozgásban volt. Mindegy, hogy melyik izomcsoportját dolgoztatta meg, de csak ennek függvényében volt képes ültében a figyelmét a külvilágra koncentrálni.

Trixie Lin már hozzászokott főszerkesztője különc szokásaihoz. Három éve dolgozott mellette, s tudta, hogy Pippa fejében valami egészen összekuszálódhatott, mégis a végletekig tisztelte a társadalom jólétéért foggal-karommal anyatigrisként küzdő, kissé kusza természetű, de jószívű nőt. Tudta, hogy Pippa figyelmét időről időre kisajátítja a megmenekült zsidó túlélők sorsa, s olyankor szinte teljesen megfeledkezik a körülötte zajló eseményekről. A múltjában jár, tízéves kori emlékei között grasszál, mert keres valamit. Vagy inkább valakit, akitől mindössze egy csíkos kendő maradt rá, s amit most is ott gyűröget markában az asztal alatt.
Megértő sóhajjal nézett végig a fiatal nőn, akinek üveges tekintete a távolba révedt, át a szűkös tárgyaló pókhálószerű repedésbe vont üvegablakán, egészet az utcasarokig, hol közlekedési lámpa fényei villantak fel és aludtak ki.

Trixie még húsz percig tartotta fel az újság kollégáit, hogy leegyeztessék a heti cikktémákat, s kiossza a munkájukért járó honoráriumot. Az utolsó firkász távozásával olyan erővel vágta be a helyiség ajtaját, hogy Pippa, mint akibe villám vágott, úgy pattant fel az asztal mögül. Torkát köszörülte, kereste-kutatta a kontaktot a külvilággal, kapkodó légvételeit rendezte, s közben segítségképpen hasfala előtt gyűrögette a régi kendőt.
– Pippa…
– Hm? Történt valami?
– Vége van.
– Akkor elmehetek?
Mintha bárki korlátozhatta volna őt a szabad mozgásban.
– Most erre mit mondjak? Elmehetsz… de…
S mielőtt a szőke kiviharzott volna a helyiségből, megragadta alkarját, hogy visszahúzza.
– De tudnod kell, hogy az újság számlájára írják a városban történt fegyveres összecsapást.
– Ki kell fizetnünk valamit? Mit akarnak a számlánkra írni?
– Pippa, a jó istenit neki! Az újságunk múlt heti vezércikke felbujtotta az egyetemistákat. Amit te írtál… Emlékszel?
Nem reagált, Trixie tudta, hogy próbálja visszaidézni fejében a papírra vetett sorokat. Ilyenkor nem szabadott megakasztani, különben agytekervénye begyűrte a kazettaszalagot.
– Jó, tudom, hogy az egész újság álláspontját képviseltetjük a vezércikkeidben. De te írtad. A te neved van alatta. És jó lenne, ha vigyáznál magadra, és legalább egy hétig nem mutatkoznál semmilyen fekete titkos gyűlésen. Szervezkednek ellenük… érted, Pippa? Pippa…
Meg kellett ráznia a nőt.
– Kezd elharapódzni ez a helyzet, és te éppen most estél transzba ettől a túlélős témától! Már megint.
– Trixie, még ha nem tudnék vigyázni magamra, azt mondanám, hogy…
– De te nem tudsz vigyázni magadra!
– Na, jó. Nem érek rá. Mennem kell. Van egy alany, akivel interjút kell csinálnom. Ő még nem tudja, de… nyugodj meg, nem fekete! De… amúgy meg… Trixie, nem tilthatsz el tőlük! – felháborodottan csattant fel, ahogy felismerte a másik nő szavainak jelentését.
Trixie Lin órák óta a falnak beszélt, ez a rövid kis dialógus már nem osztott, s nem szorzott az időn, miben magát szórakoztatta. Nem tudott mit tenni, el kellett engednie. Már előre tartott tőle, hogy valamelyik este mehet Pippáért a kórházba, mert saját felelősségére is csak kísérővel engedték el a hírhedt nőszemélyt.
Arcát tenyerébe süllyesztette, hogy ne is lássa, hogyan sétál önként a baj forrásába szőke felettese.

* * *

A belépés nőknek TILOS!

S hogy mindenki megbizonyosodhasson róla, hogy melyik nem képviselőit erősíti, a falon egy hatalmas tükör is lógott. Pont a felhívás mellett. S ugyan megpróbáltam egy koszos szőke hajtincsemet felgyűrt felső ajkam és orrom közé fogatva komor tekintettel eljátszani egy urat, nem bizonyultam túl meggyőzőnek még magam számára sem.
Mivel nem látott senki, a legjobb ötletnek az bizonyult, hogy a leakasztott táblát a néhány méterre lévő fedeles kukába helyezzem. Talán már el is felejtették, hogy mi állt a kiírásban. Mintha megoldottam volna a kifigyelt interjúalanyom és közém gördített akadályt, olyan diadalittas léptekkel vettem célba a bejáratot.
Másodpercek teltek el, s én ismét kint találtam. Az ajtón kívül a recepciós társaságában, aki érthetetlenül figyelte, hogy valaki leakasztotta helyéről az évek óta porosodó táblát. Még a helye is ott volt a napszítta falon. S ő állította, hogy reggel még látta. Csak én lehettem.
– Maga azzal vádol, hogy megrongáltam a berendezést? Miért ilyen udvariatlan velem?
– Hölgyem, még ha a táblát el is tüntette… és nem tudom hová, akkor is tudnia kellene, hogy ez a klub se nem nőknek, se nem az alsóbb társadalmi réteg köreinek nem látogatható.
– Áh, a homlokomra van írva, hogy nincs pénzem? Maga sérteget engem…
– Menjen el innen, amíg szépen mondom, különben még a rendőrséget is kihívom.
Grimaszolva fordítottam el arcomat. A rendvédelem tagjaival nem volt túl jó a kapcsolatom. Nem egyet, s nem kettőt dobáltam már meg záptojással, rohadt zöldséggel a kordonok mögül… meg aztán azok sem kedveltek, akiknek „lepippantását” szabadulásomért cserébe visszautasítottam.
– De nekem beszélnem kell a…
– Majd beszél később. Meg ne lássam, hogy bejön!
Durcás macska módjára rúgtam bele némi sértett fújtatás után az ajtóba, de ettől is csak az én lábfejem fájdult meg. A férfi otthagyott. Kitoloncolt.

Ha akartam valamit, hat tank sem tarthatott vissza a célomtól. Így aztán elég bátorságot gyűjtöttem hozzá, hogy a rövid fehér szoknyában neki veselkedjek a két méter magas kerítésnek. Táskámat előre dobtam, így most már mindenképp be kellett másznom. És ha már bemásztam, meg kellett keresnem Doug Sternt. Remélhetőleg itt volt. S csak reméltem, hogy kifelé majd mehetek újra az ajtón át az illetlen recepciós Steve kíséretében, nem hajtanak vissza a kerítésre.
– Basszus, basszus, basszus….
Persze, hogy nem sikerült megfelelő magasságba emelnem lábamat. Miután a szúrós kovácsoltvas nyílhegyek felsértették combomat több helyen is, beleakaszkodtak szoknyám pliszírjeibe. Kifelé húztak, még ezek sem akarták, hogy betolakodjak a hímek territoriálisan körbehugyozott területére.
Mokaszinem a földön végezte, s tenyereim is egyre jobban csúsztak a napon felforrósodott kerítésen. Benne volt a pakliban, hogy leessek. Túl magasan voltam, s nem találtam megfelelő kapaszkodót, fokot a lefelé haladáshoz. Jó ötletnek tűnt, hogy leugorjak. A bokámat áldoztam volna ezért az interjúért.
Óvatlanul csúsztam meg lefelé igyekezve, s a kerítés felsértette oldalamat. Mielőtt azt hittem volna, hogy szoknyám kiszabadult a fogságból, az egészen mellkasomig csúszott fel.
Ó, hogy mennyivel könnyebb lett volna, ha beengednek az ajtón!
Nem tudtam elfedni alsóneműmet, s olyan ostoba módon akadtam fent a kerítésen, hogy esélyem sem volt további sérülések nélkül kiszabadulni a magam alkotta kelepcéből.
Rémülten kiáltottam segítségért sírós hangomon. Lefagytam a magasban.
– Valaki, szedjen le! Kérem! Kérem! Ígérem, utána kimegyek…
MADE BY TORIE




[Only admins are allowed to see this image] [Only admins are allowed to see this image]
Vissza az elejére Go down


Douglas Stern
Adminisztrátor

Douglas Stern




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 16.

• Hozzászólások száma • :
61

TémanyitásRe: Douglas and Pippa
Douglas and Pippa EmptyVas. Júl. 28, 2019 3:40 pm


• Pippa n' Doug •
welcome miss shiny stranger
[Only admins are allowed to see this image]Heti négy alkalommal jártam le teniszezni a Royal Club-ba, ha éppen nem volt határidős elfoglaltságom, bár tulajdonképp ezek a látogatásaim is félig-meddig a munkámról szóltak, hisz többnyire ilyenkor tudtam átbeszélni a filmek költségvetéseit a befektetőkkel. Játék közben sokkal könnyebb volt rávenni őket arra, hogy támogassák a készülő filmjeimet, hisz ilyenkor jó kedvük voltak, szórakoztak és kikapcsolódhattak. Sokszor még azt is engedtem, hogy megverjenek a teniszben, de ezt is csak azért, hogy a végén aztán minél nagyobb összegről írjanak alá nekem csekket. Ez így működött, máshogyan nem lehetett szerezni pénzes embereket, sokan amúgy is vonakodtak a filmek világától. Nem mindenki látott azokban olyan üzleti lehetőséget, mint én.

- Szóval Stern, miről is szólna ez ah a film? - nagy nyögés közepette tette fel kérdését a játékospartnerem, miközben erőteljesen suhintott egyet az ütőjével, hogy visszapasszolja az általam átperdített teniszlabdát. Ha nem akartam már az első öt percben kikapni, gyorsan kellett mozdulnom, így először sietve rohantam előre a salakpályán, hogy eltalálva a labdát, a jobb oldalsó sarok felé küldjem azt, s egy kicsit megizzasszam a partneremet, William Carpenter-t, a nagy ingatlanmágnást.

- Két fickóról...akik bankot akarnak rabolni, a végén aztán az egyikük meghal, a másikuk pedig elmenekül a lóvéval. Igazi akció, ilyen még nem készült...és a sok romantikus műsor után itt lenne az ideje egy igazi akciómozinak. - ütögetések közben, nagyjából két-három részletben sikerült is lereagálnom Will kérdését, majd ismét a játékra koncentrálva először kicsit megnehezítettem a dolgát, hogy jobban kiéleződjön a versenyhelyzet, majd az adott pillanatban hagytam, hogy nyerjen.

- Igeeeen, Stern, még mindig nem tudsz legyőzni! - büszke vigyorral, fáradtan törölte le homlokáról a verejtékcseppeket, miközben úgy érezhette, hogy ő a király ezen a pályán. Nem akartam elvenni a kedvét, hisz épp ez volt a célom, hogy jól érezze magát a társaságomban, hogy kész legyen támogatni a projektemet. Előre görnyedve játszottam meg a csalódottságot, végül közelebb lépve hozzá, a háló felett nyújtottam kezemet kézfogásra.

- Igen Will, még mindig te vagy a jobb, ezt el kell ismernem. A filmekben viszont én, is higgy nekem, hisz eddig még soha nem csaptalak be. Amikor legutóbb például megcsináltuk azt a western-t Brandoval, az is sikeres volt, kaszáltunk is vele. Hidd el, hogy ez a film is jó lenne. Csak egy kis tőke kell hozzá, mert van egy új technika, ami nem olyan olcsó. Meg van egy-két ötletem is, hogyan tehetnénk még izgalmasabbá a jeleneteket. Nos? Befekteted a pénzed, hogy megtriplázd? - el sem engedtem a pillantását, így lehetett leginkább megfogni az áldozatot. Amint oldalra pillantottam volna, megszűnik a varázs, s kezdhetem az egészet elölről. Így azonban nem kellett tovább győzködnöm őt. Olyan mámort érzett győzelme okán, hogy vigyorogva bólintott rá az ajánlatomra.

- Benne vagyok Stern, soha nem mondok nemet a pénzre! Legyen, csinálj egy jó filmet. Aztán, ha megint olyan fuxos maca lesz a főszereplő, igényt tartok egy randira, szervezd meg nekem - a kujon, sejthettem volna, hogy az üzletnek még efféle része is lesz, de ismerve Marlene-t, nem volt kérdés, hogy igent mondjon Carpenternek.

- Ígérem, bemutatlak a színésznőnek. Most pedig meghívlak egy mérkőzés utáni kávéra, én ma még nem ittam. Közben megbeszélhetjük a részleteket - már nem a tenisz érdekelt, egy újabb ponthoz akartam terelni a megbeszélésünket, ekkor azonban feltűnt, ahogy a távolban valaki jajveszékel. Oda kapva a pillantásomat csak azt láttam, hogy valaki lóg a kerítésről, ilyen messziről viszont nem tudtam beazonosítani a kilétét.

- Nahát...nézd már, valaki fennakadt! - Will is kiszúrta, s hangosan felnevetett, bennem azonban túlbuzgott a jóindulat, s úgy éreztem, hogy segítenem kell.

- Látom...érdekes, megyek és megnézem. Te addig rendelj valamit a bárnál, én fizetek - vállon veregettem Carpentert, majd lerakva az ütőmet, kocogva indultam meg a balesetet szenvedett irányába. Odaérve már jól kivehetően látszott a csipke fehérnemű, s a fennakadt szoknya, így nem volt nehéz beazonosítani a női egyedet. Egyfelől persze meglepett a látvány, másfelől kissé komikus volt a helyzet, s egy kissé talán még szürreális is.

- Megkérdezném, hogyan is keveredett ilyen helyzetbe, és mit keres nőként egy férfi klubban, de azt hiszem, hogy jobb, ha nem kérdezem...jól van? - közelebb lépve próbáltam kivenni az arcvonásait, s alaposabban megnéztem a helyzetét, hogy lássam, hogyan is segíthetnék.

- Nagyon úgy néz ki, hogy ez a szoknya nem jön le innen egykönnyen. Ki tud belőle bújni? Megfogom a lábait, és valahogy leemelem, csak engedje el a kerítést, és valahogy lazítson a szoknyáján - alá állva, karjaimmal átkaroltam a combjait, s úgy próbáltam leemelni őt a kerítésről, miközben arcom akaratlanul is a fenekéhez préselődött. S ha azt gondoltam, hogy olyan könnyű egy nőt csak úgy leszedni egy kerítésről, akkor nagyot tévedtem. Ez a nőszemély szinte odaragadt, a szoknyája visszahúzta őt, így nem győztem egyensúlyozni, megtartva testsúlyát.

- Tépje el...vagy majd én, háromra megrántom, maga meg valahogy...egyensúlyozzon - próbáltam összedolgozni a nővel, s ha sikerült az ötletem, akkor a szoknya anyaga nagyot reccsenve engedte el áldozatot, s így Miss Ismeretlen a karjaimba csúszhatott, így immár nem csak a csipkés bugyiját láthattam, hanem őt magát is.

- Helló - némi vigyor kúszott a képemre, mert azért bevallom, egész kellemes látványban részesített, s még fizetnem sem kellett érte. - Szóval, mit kukucskált itt , ahová csak a férfiak térhetnek be?

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down


Pippa Golightly
• a média minden lében kanálja •

Pippa Golightly




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 14.

• Hozzászólások száma • :
24

TémanyitásRe: Douglas and Pippa
Douglas and Pippa EmptySzer. Júl. 31, 2019 7:33 pm


• Douglas and Pippa•
a hundred days have made me older
SINCE THE LAST TIME THAT I SAW YOUR PRETTY FACE. A THOUSAND LIES HAVE MADE ME COLDER AND I DON'T THINK I CAN LOOK AT THIS THE SAME. EVERYTHING I KNOW, AND ANYWHERE I GO, IT GETS HARD BUT IT WON'T TAKE AWAY MY LOVE. AND WHEN THE LAST ONE FALLS, WHEN IT'S ALL SAID AND DONE, IT GETS HARD BUT IT WON'T TAKE AWAY MY LOVE. AND TONIGHT, IT'S ONLY YOU AND ME.

[Only admins are allowed to see this image]

[Only admins are allowed to see this image]Néha teljesen jogosnak érzem, mikor a sült bolond, dilinyós, bugyuta, hibbant, infantilis, lüke vagy egyéb szinonimáival illetnek eme lekicsinylő, ledegradálóan minősítő jelzőnek. Most viszont ez nem így van! Hiszen abszolút telitalálatos magyarázatom van rá, hogy miért lógok a Royal Club kovácsoltvas kerítésének oldalán esetlenül kicsavart, önveszélyes pozitúrában. Noha ez senkit nem érdekel a kávézó placcon bagzó és bagózó klubtagok közül, akik nem csak, hogy asztaltársaságukban mulatnak jót helyzetemen, de egymás figyelmét felhívva eme ritka pechre, még egy régi réz kukkert is hozatnak a pincérrel, hogy részleteibe menően tanulmányozhassák a kifüggesztett, vergődő prédát, vagyis engem.
Még emlékszem rá, hogy azt a citromságra, fehércsipkével szegélyezett, hímzett, magas derekú alsóneműt vettem fel reggel indulás előtt, így szinte kívülről láttam magam. S ugyan gyakorta megesett, hogy nem emésztett fel a körülöttem lévő emberek véleménye, az nagyon tudott bántani, ha a társadalom egy kiközösített tagját hagyták hanyag eleganciájú életmódjuk miatt senyvedni. Én voltam a kisebbség, én voltam az elnyomott, én voltam a fehérnép egyetlen képviselője közel, s távol. Egy bordélyházban kisebb feltűnést keltettem volna, hiszen ott már az magában szokatlan volt, ha egy nő nem anyaszült meztelenül grasszált az éhező fenevad tekintetek közötti pódiumon. A fajtabeli lányok, nők, s asszonyok között elenyésző lett volna sikerem az erősebbik nemnél, itt viszont taroltam a nézettségi ranglistán.
Visszatérve igazamhoz. Indítékom legfőbb támasztékához.
Kérem szépen a tisztelt olvasó publikum nagyra becsült figyelmét, én tényleg nem vagyok teljesen kattant. Képességem megvan hozzá, hogy megkülönböztessem az őrültet az elvetemülttől, bátrat a vakmerőtől, irigyet a féltékenytől, így azt is tudom, hogy a külső szemmel totálisan abszurd próbálkozásom visszacsillanása vadidegen szemekben balgának tetszhet, holott céltudatosságom határokat nem ismerő merészségéről van csupán szó. Arról a mániákusságról, amivel a munkám iránt, s legfőképpen a náci haláltáborokból szabadult holokauszt túlélők iránt viseltetek. Empátiám, érdeklődésem, segíteni és tenni akarásom határtalan. Személyes okom is van rá ugyan, hogy a lehető legtöbbjükkel készítsek interjút, s örökítsem meg az emberi hősöket, akik túlélték Hitler poklát, de leginkább az vezérel, s vezet irányukba, hogy történetük nagydobra verésével kivívjam a világ tiszteletét és elfogadását személyük iránt. Egy-egy személy iránt. Egy-egy nagyszerű karakter iránt, akik között megannyi a tehetség, a szépség, és a tisztelnivaló.
Így jutottam el a híres-neves rendezőhöz is, Douglas Sternhez. A filmipar ünnepelt sztárjához, a színészek bálványához, nők kegyeltjéhez, férfiak irigyéhez, gyermekek rajongásának tárgyiasult személyéhez.
Egy reményteljes találkozás miatt képes voltam felmászni egy kerítésre is, hogy közelébe férkőzhessek, holott félek a magasságtól. Rohadtul félek. Mekkora piszkos mázlim van, hogy az alattam tátongó két métert csak egy szemmel látom egészen tisztán! Persze testemet ez sem gátolta meg benne, hogy gyümölcskocsonyaként reszkessen.
Már csak meg kell találnom őt ebben a röhögő, neveletlen tömegben. Amit nem látok, s amitől saját magamat tartom vissza.

Ígéretem, hogy azonnal szófogadóan, törvénytisztelő polgárként elhagyom a nők számára tiltott gyümölcsként funkcionáló területet, azonnal szertefoszlott, amint lépteket hallottam közeledni a fák közül. Plátói, ráadásul elhamarkodott kijelentés volt a részemről, mikor ennyien segíteni akartak rajtam idebent!

Nem láttam az érkező arcát, s hangját még sosem hallottam – hogyan is ismerhettem volna bárkit, aki ilyen körökben mulatta az idejét, Benjaminon és a családján kívül. Tovább kapaszkodtam a szúrós tetejű, lándzsára emlékeztető díszekbe.
– Én szívesen válaszolnék magának, komolyan… de félek, hogy nem hinne nekem. És akkor felesleges erőpazarlás lenne a részemről. Meg aztán. A jókedvű hangszínéből is tudom, hogy maga nem vesz komolyan engem. Pedig nagyon komoly indokkal járok itt. Hogy hogy vagyok? Jól? Lehetnék. De nem rosszul…
Gyenge karjaim már kezdték megadni magukat. Az erőlködéstől minden vér a fülembe tódult, s alig hallottam izgatottan vergődő szívverésemtől a valahol alattam álló férfi szavait. Persze ez nem volt meglepő azon okból sem, hogy folyamatosan beszéltem, s nem hallgattam meg a férfit.
– Most mit csinál? Ne kapaszkodjon belém! Jézusom, hát lehúz! Ne, ne, ne, ne!
Miközben a férfi lefelé vont, én felfelé másztam, hiszen ekkor még eltökélt szándékom volt megőrizni szoknyám épségét.
– Nem bújok ki a szoknyámból! Hogy félmeztelenül lásson?! Hogy képzeli? Valószínűleg már így is megörökített a kávézgató brancs a teraszon, ahogy itt lógok.
Nem mintha jelen pillanatban ne vette volna tekintete premier plánban testem meztelenségét. Magyarázkodás közben természetesen arra volt eszem, hogy fél karommal a hátam mögé mutogassak, s ne kapaszkodjak, így azonnal lejjebb csúsztam, mélyebben felsértve a bőrt az oldalamon. Borzasztóan fájt. De egy tanárom azt emlegette, hogy egy jó cikkért megéri szenvedni, fogunkat otthagyni.
– Letépi? Nehogy letépje… nem, nagyon nem jó ötlet! Nekem vannak jó ötleteim, csak kicsit meg kell nyugodnom, hogy egy eszembe jusson. Vagy kettő… és akkor… akkor maga választhat, hogy férfinek érezze magát. Úristen, maga letépte a szoknyámat!
A férfi erejétől nem csak az anyag vesztette el tartását, de rajtam is akkorát rántott az ismeretlen, hogy konkrétan lezuhantam a kerítésről, kapaszkodóim kicsúsztak csatakos tenyereim közül. Ha nem elég edzettek reflexei, könnyen a földön végezhettem volna. Szerencséjére azonban a társadalmi átlaghoz képest is túl jó hímegyed volt, s mellkasához fogva a földig csúsztatott anélkül, hogy megsérültem volna.
– Ezt baromira nem így terveztem… nem is terveztem. Nem volt a mai programom között, hogy letépik a szoknyámat… ez nagyon… kényelmetlen helyzet.
Nem tudott zavarba hozni túlzott közelségével, hiszen az ő testét használtam fel arra, hogy eltakarjam combjaimat a nyilvánosság elöl. Ha ki is akart engedni öleléséből, akkor rámarkoltam pólója anyagára – szerencsétlen pára szerencsétlenségére tökéletesen ráfogtam két mellbimbójára a hatalmas hévvel, amit kifejtettem ijedelmemben azért, hogy ne tágítson tőlem.
– Ez fájhatott… istenem, ne haragudjon… haragudjon, tényleg, nem mondom meg, mit tegyen. Haragudjon csak, megérdemlem, de el ne engedjen. Mert akkor látna, és… látna mindenki…
Mentsváramba kapaszkodva először a kerítésre néztem fel, majd bizonytalan tekintetemet magamra vezettem át, s a földtől kezdve végiggusztáltam fedetlen lábaimat. Ha netán a férfi is követte volna az én pillantásom által végiggusztált vonalat, akkor elkaptam állát, s még az előtt visszairányítottam vigyori szemeit arcomra, hogy láthatott volna belőlem többet és többet.
– Ne leskelődjön! És a kezét… tartsa lejjebb.
Normál esetben a nők azt kérik az idegenektől, hogy ne fogdossák farpofáikat a bokorban, mert az kimeríti a szexuális abúzus definícióját, de mivel engem már libabőrben úsztatott a kényelmetlenségtől a szekundum, úgy gondoltam, hogy péklapát méretű tenyereivel takarhatná idomaimat öltöztető ruházatként. Átmenetileg.
– Azt hiszem, vérzek… de maga ne nézzen le. Én megnézem… fennakadtam. Mármint nem a horgon… nem a maga horgán. A kerítésen… tényleg vérzek… megszúrt. Meg is vágott.
Nem figyeltem kellőképpen a férfire, így ha lepillantott, hogy leskelődjön, nem tudtam őt megakadályozni benne. Olyan magasan tornyosult felém, hogy nehéz lett volna őt bármiben megakadályoznom. Felpillantva tenyeremmel letakart sebemről, értetlenül kerestem valahol a távoli magasságban a férfi arcát.
– Maga rohadt magas… most látom, hogy mekkora… de igazából…
Jelentéktelen ténynyilvánításom talán már untatta is őt.
– De ez akár jó is lehet. Mert vissza kell másznia a kerítésre. Vagyis… ugye visszamászik? Ott maradt a kendőm. Ajándékba kaptam és sokat jelent nekem… leszedhetné… kérem? Utána én… bármit megteszek hálám jeléül. Sok mindent…
Magamról megfeledkezve fordultam ki közelségéből, hogy ágaskodva mutassak a kerítés tetejébe. Pattogtam, mint egy gumilabda, s szórakoztató látványt nyújthattam, ahogy próbálom elérni az anyagdarabot. Csak nekem jelentett annyit az a darab. Senki másnak nem volt értékes.
– Tényleg sok mindent… csak szedje le nekem. Szükségem van rá… már egy kicsit megrojtozódott, régi is, de nekem sokat jelent. Mondja, hogy úriember lesz és leszedi és cserébe nem kell lefeküdnöm magával? Mert akkor nyomban arcon csapom. Ha leszedi… én válaszolok.
Persze a válaszért cserébe semmit nem kellett volna normál esetben tennie, hiszen gyakran akkor is beszéltem, ha senki nem kérdezett, s még akkor is mondtam, mikor hallgatásra intettek. De most figyelmem egészét lefoglalta a magasan lengedező, elanyátlanodott kockás kendőm, amit egykor egy Jeremiah nevű fiatal sráctól kaptam. Azóta jelent számomra túl sokat. Mióta elveszítettem vele a kapcsolatot.
Percek kellettek, hogy tudatomig eljusson, mennyire meztelen vagyok előtte, így torkomat köszörülve húzgáltam lejjebb és lejjebb blúzom alsó peremét.
– Douglas Stern pofán fog röhögni, ha meglát…
Ezt már csak magamnak suttogtam, nem gondolva, hogy a segítségemre siető férfi is hallhatja sóhajom, mikor akkora erővel gyűrtem beszéd közben számba parányi öklömet.
Bárcsak lett volna az idegen zsebében egy szoknya, ami méretre nyúlik a megfelelő időben, a megfelelő helyen.
– Francba… nem tudna inkább kitenni azon a kerítésen? Így nem kereshetem meg Doug Sternt…
S bármennyire is röhejes volt döntésem, de én megindultam vissza a kerítésen felfelé, honnan alig néhány perce sikerült leakasztania az idegennek. Egyik lábat a másik után… szépen, ügyesen.
MADE BY TORIE




[Only admins are allowed to see this image] [Only admins are allowed to see this image]
Vissza az elejére Go down


Douglas Stern
Adminisztrátor

Douglas Stern




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 16.

• Hozzászólások száma • :
61

TémanyitásRe: Douglas and Pippa
Douglas and Pippa EmptyKedd Aug. 06, 2019 6:54 pm


• Pippa n' Doug •
welcome miss shiny stranger
[Only admins are allowed to see this image]- Ugyan már, ne játssza már meg magát! A bugyiját már így is láttam, cuki sárga fehér csipkével...melyik nagymama boltban vásárolta?- mivel a nő érezhetően harcolt ellenem, mintha attól félne, hogy le akarnám támadni, kénytelen voltam közölni, hogy azért annyira nem vagyok kiéhezve, mint ahogyan azt ő így elsőre feltételezte. S azt hiszem, inkább nem is akartam abba belegondolni, hogy mégis miféle alakokkal volt eddig dolga, ha segítségnyújtásom közepette máris efféle gondolatai támadtak.

- A brancs? Nos...- nehéz dolgom volt válaszolgatni a hölgynek, miközben azon is mesterkednem kellett, hogy megtartsam, s leemeljem a kerítésről. - ..ezen ne lepődjön meg, végül is, nő és olyan helyre tette be a lábát, amely minden oldalról ki van táblázva, és azok egyértelműen jelzik, hogy nőknek belépni ide...tilos - nyögve préseltem a szavakat, hisz kérem szépen, mégis csak rendezésből éltem, nem pedig súlyemelésből. Az elmúlt években, ahogy nőtt a fizetésem, úgy a koleszterin szintem is emelkedett, így nem csoda, ha néhány perces küzdelem után már némi verítékcsepp kanyarodott le a homlokom szélén.

- De most...basszus, ne kalimpáljon! - pillanatok alatt lejjebb csúszott, arcomon felgyűrve a bőrt, miközben rutinosan kaptam dereka után, hogy úgy tompítsam a sebességét. Ekkor volt némi remény, hogy talán majd így sikerül őt leemelnem, de az a fránya textil annyira makacs mód ragaszkodott a vashoz, mintha közös románcuk nászéjszakáját járnák el.

- Háromra...- se nem bírtam tovább tartani, se nem óhajtottam sokáig várakoztatni Carpentert, így a nő mindenfajta tiltakozása ellenére téptem és szakítottam, majd egy jól irányzott manőverrel sikeresen talpaira állítottam a szőke hölgyeményt, akinek immár az arcát is volt szerencsém alaposan szemügyre venni.

- Ne csináljon ebből nagy ügyet, amit már látnom kellett, azt már úgyis láttam - jegyeztem meg egy félvigyorral, ám ehelyett arcomra hamar torz vonások vándoroltak, amint hirtelen közel rántott magához, s körmeivel az anyagon át szabály szerűen belém mart. - Áhh, magácska kicsit heves, nem de? - mosolyogva fúrtam pillantásom a tekintetébe - A hálával ráér később is - jegyeztem meg, miközben még mindig derekán pihentettem ujjaimat. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor talán el kellett volna válnunk egymástól, még akkor is, ha lepillantva ebből a szögből csodás belátásom lett a nem túl nagy, mégis érdekfeszítő dekoltázsra.

- Dehogy nem, elengedhet, már csak azért is, mert ezzel most fájdalmat okoz, pedig én megmentettem...engedjen csak el, rendben? Nyugi, már így is látta magát mindenki, elárulom, hogy a távcső rendkívül pontos, így szerintem a teraszon bámészkodók még a bugyi méretével is tisztában vannak már. Szóval, elenged? - mosolyogva méricskéltem a nőt, ami azt illeti, egész csinos volt, annak ellenére, hogy lerítt róla, nem a felsőbb osztályhoz tartozik. A kérdés azonban még mindig ott motoszkált a fejemben, hogy mégis miért akart ily módon besurranni, s vajon melyik tagot szemelte ki magának? Lehet, hogy firkász volt, vagy fotós? Vagy netán egy őrült rajongó, aki azt gondolta, hogy Marshall Scott is itt teniszezik a mai napon?

- Bocsánat, szakmai ártalom...lejjebb..itt megfelel? - szemtelen vigyorral csúsztattam fenekére a tenyeremet, noha semmiféle zaklatási szándék nem volt bennem, szimplán csak kiélveztem a helyzetet, s úgy tettem, ahogyan azt az ifjú hölgy kérte tőlem. Nem többet, nem kevesebbet. A nő eközben meglepően furcsán kuruttyolt, zavarosnak tűntek a szavai, s kezdtem azt érezni, hogy tényleges zavar támadt benne a helyzetnek köszönhetően. Ez persze megint csak mosolyt varázsolt az arcomra, s bevallom, már rég szórakoztam ilyen jól. Olyannyira kizökkentett ez a váratlan baleset a szokásos délelőtti megbeszélésemből, hogy szinte már meg is feledkeztem Willről, aki feltehetően már egyre türelmetlenebbül várakozott rám.

- Azért nem olyan nagy...de maga valóban vérzik - állapítottam meg magam is, miután egyik kezemet leemelve farpofájáról, gyengéden nyúltam csuklója után, hogy a levegőbe emeljem véres tenyerét. - Mutassa csak és ne szégyenlősködjön... - távolabb húzódva tőle, lehajoltam, hogy alaposabban is szemügyre vegyem a kerítés hagyta vágást. - Ú, ez nem túl szép - némi fintor kúszott az arcomra, szerencsétlennek tényleg csúnyán felkarcolta bőrét a fém. - Ezt mindenképp le kellene fertőtleníteni, van is bent az épületben elsősegélydoboz, jöjjön - nőtilalom ide vagy oda, nem hagyhattam, hogy a kerítés tövében elvérezzen, vagy megvárja az éjszakát, míg kisurranhat a területről. Ezt már úgyis bebukta, hisz mindazon vendégek, akik kint tartózkodtak, végig nézték kettősünk paródiáját.

Már épp indulni akartam, hogy az épülethez kísérjem, amikor felhívta a figyelmemet egy kendőre. Nem igazán értettem, hogy mégis mi a fenéért ragaszkodik egy ostoba ruhadarabhoz, s még össze is ráncoltam a homlokomat kérdését illetően. - Ez most komoly? Azt akarja, hogy másszak fel oda? - nem hiszem, hogy a homlokomra volt írva, hogy hegymászó, s azt sem gondolom, hogy a karjaim duzzadtak az izmoktól, legfeljebb halovány kontúrját lehetett annak látni, hogy néha próbáltam a karomra edzeni. Némi fejcsóválás is járt a szavaim mellé, őszintén szólva nem nagyon akartam felmászni, de az ajánlat felkeltette az érdeklődésemet.

- Bármit? Hm...lefeküdni? Kishölgy, mondja, tényleg úgy nézek ki, mint aki nem kapna meg magának bármely nőt, akit csak óhajt? - már akár sértésnek vehettem, hogy másodszor feltételezett rólam rosszat, aztán megráztam a fejemet. - Leveszem, de csak azért, hogy végre abba hagyja a csivitelést, és megígérhetem , nem fogom me...nem kell lefeküdnie velem - helyesbítve szavaimat, még egy gúnyos mosolyt is küldtem felé, s szembe álltam a majd két méter magas kerítéssel.

Pillantásommal megkerestem a lehetséges kapaszkodókat, majd komótos mozdulatokkal megindultam, egyre feljebb. Szerencsére elég magas voltam, így némi nyujtózkodás után sikerült elérnem a sálat, ám annak kiszabadítása már nem ment oly könnyedén. Sajnos ez az anyag is elszakadt, de nem rongálódott oly mértékben, mint az a szoknya.

Ahogy a kezembe került az anyag, talpra huppanva akartam átnyújtani, tekintetem azonban megakadt a kopottas szöveten, s annak kockás mintázatán. Furcsa érzés kerített a hatalmába, mintha a gerincem mentén a hideg futkosott volna, úgy ugrott be néhány régi emlékkép. Aztán a nő szavai rángattak vissza távol merengő gondolataimból, így pillantásom ismét rártalált a nő kék szemeire.


- Tessék...hm, gondolja? - miközben átadtam neki az anyagot, a beszélgetésünk enyhén szólva is meglepő fordulatot vett. A nő a nevemet említette, rólam beszélt, még sem tudta azt, hogy én állok vele szemben. De mégis ki a fene lehetett ez a szédült szőke?

- Nem, sajnos még nekem sincs varázserőm, csak úgy meg nem hajíthatom át rajta. Emiatt meg ne fájjon a feje, itt már nagy valószínűséggel mindenki látta magát. Douglas Stern pedig már tengernyi nőt látott pucéran, vagy félpucéran, szóval ez nem okozna neki problémát. Viszont jöjjön, a sebeit tényleg fertőtlenítenünk kell, és itt nem bujkálhat napestig...tessék, ezt tekerje a dereka köré - jobb híján a pólómat kaptam le, s azt nyújtottam a nőnek, hogy azzal takarja el a bájait a többiek elől.

- Egyébként mit akar attól a bunkó Sterntől? Maga szerint is az? Azért keresi, mert együtt volt vele egy éjszakát, de megfeledkezett magáról és emiatt képen akarja törölni? Vagy szerepet akar tőle? - ha már így alakult, nem akartam azonnal leleplezni magam, s kíváncsi voltam arra, hogy vajon majd mivel áll elő a kishölgy. Az első tippem viszont átgondolva nem lehetett opció, hisz valószínűleg emlékezne az  arcomra, ha ágybabújtunk volna. Hacsak nem volt ő is betintázva...emiatt sokkal inkább arra tippeltem, hogy szerepet akar, vagy valami szenzációhajhász pletykarovat firkásza.

- Jöjjön inkább erre, így elkerülhetjük a nem kívánatos pillantásokat - mielőtt még elértük volna a teraszt, irányt változtatva indultam meg a személyzeti bejáró felé, hogy ne leplezzem le magam, ha már ilyen lehetőségem adódott. - Az öltözőknél lesz géz és fertőtlenítő. Itt vigyázzon, elég nagy a rumli, mindenütt ütők, meg golflabdák...- jegyeztem meg, s valóban, némi rendetlenség volt a személyzeti bejáró mellett, viszont innen könnyedén eljutottunk úgy az öltözőkig, hogy ne akadjunk össze senkivel. - Üljön le a padra, megkeresem a dobozt. Egyébként ne értsen félre, de még mindig nem tudom megérteni, hogy a tiltások ellenére miért itt kukucskált, és miért nem az irodájában kereste fel ezt a Sternt. - megtalálva a piros, lezárt dobozt, visszakanyarodtam vele a nőhöz, s letelepedtem mellé a padra, majd féloldalasan fordultam felé. - Ez kicsit fájni fog, dőljön picit hátrébb...- s ha a nő úgy tett, ahogyan kértem, akkor egy fertőtlenítővel átitatott gézlap segítségével végig haladtam a felhámját sértő vágáson, s ezt még egyszer megismételtem, hogy aztán neki álljak, és bekötözzem a sebét.  

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down


Pippa Golightly
• a média minden lében kanálja •

Pippa Golightly




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 14.

• Hozzászólások száma • :
24

TémanyitásRe: Douglas and Pippa
Douglas and Pippa EmptyVas. Aug. 11, 2019 7:47 am


• Douglas and Pippa•
a hundred days have made me older
SINCE THE LAST TIME THAT I SAW YOUR PRETTY FACE. A THOUSAND LIES HAVE MADE ME COLDER AND I DON'T THINK I CAN LOOK AT THIS THE SAME. EVERYTHING I KNOW, AND ANYWHERE I GO, IT GETS HARD BUT IT WON'T TAKE AWAY MY LOVE. AND WHEN THE LAST ONE FALLS, WHEN IT'S ALL SAID AND DONE, IT GETS HARD BUT IT WON'T TAKE AWAY MY LOVE. AND TONIGHT, IT'S ONLY YOU AND ME.

[Only admins are allowed to see this image]

[Only admins are allowed to see this image]Különösen hideg 1945-ös évre virradt Angliaban. A kalácsként foszló sötétség egyes részeken markáns érvekkel ragaszkodott a felszínen maradáshoz, s e kíméletlen testvéri dulakodás közben lett Káinja az éjszaka a nappal Ábeljének. Győzött a borús, zord hideg. Január ötödikét felzabálta a sötétség. Az aznap pelyhedző hó nehéz volt és amorf, az átszűrődő fényektől vérvörösen csillogott, míg bele nem veszett a földi latyak szürke mocskába, elnyelve az emberiség egy újabb bűnét.
Tiszavirág-életű remény hullott alá, mibe a kikötő felé menetelő csonka zsidócsaládok enervált tagjai kapaszkodtak a csúszós úton. Nem szóltak, már nem is örültek. Nem volt minek. Az amerikai utazás számukra ismét csak a rideg, kies ismeretlennel való összeölelkezést jelentette. Otthonról már nem álmodtak, biztonságot számukra földi tárgyak nem adhattak. Egyszer az egyikük azt mondta nekem, hogy évezredes történelmük során megtanulták, hogy csak azt mondhatják egészen a magukénak, ami bent van. A koponyáját kopogtatta meg akkor a kisöreg pipája elvékonyodó végével, s egy ideig ez számomra teljesen érthetetlen volt. Mit lehetett bezárni egy olyan szűk helyre, ami aztán pénzre és boldogságra váltható? Angol gyerekkorom, ha nem is volt túl gazdag, de mindig adott valamit a kezembe, amit sajátomnak mondva hurcolhattam. Egy babát, egy plüsst, egy bábut, egy sálat. Ragaszkodtam olyan mihaszna, gyarló emberi ingóságokhoz, amit bármikor elveszíthettem. Az iskolában, a buszon, a réten. Számomra ez jelentette a gazdagságot: a markomat kitöltő dolog. Az elbeszélő zsidó férfinak azonban nem volt mása, mint végzettsége elméleti és gyakorlati tudása, s színes emlékezete múltjának kedves pillanatairól.
Oskar Reiter egy volt azon utasok közül, akik január 5-én szálltak hajóra, hogy eljussanak az amerikai Boston kikötőjébe. Erről a hajóról beszélték még évekig, hogy odaveszett egy áldatlan viharban a tengeren, s egyetlen túlélője sem maradt, a roncsokat sem találták meg soha. Ez volt a megszenvedtetett zsidók koporsója, hová önként váltották meg jegyüket. Több utast is ismertem az elveszettek közül. Pontosítva az elveszetteknek hittek közül. Ehhez a hajóhoz kísértük ki a nagyanyámmal Katarina és Jeremiah Sternt más menekültek mellett, akik sokszor hónapokig éltek a kis tanyánkon. Az öreg kőház megannyi haláltábort túléltnek nyújtott szállást, menedéket azokban az időkben. Számukra talán semmit nem jelentett az együttélés, az én életemet azonban örökre meghatározták. Listát vezettem róluk, s barátaimként emlegettem őket.
Kivéve Jeremiah Sternt, akiről a lehető legkevesebbet beszéltem, de annál gyakrabban rajzoltam őt le jegyzetfüzeteim elveszett utolsó oldalára, s kereteztem arcát szívekkel, virágokkal, masnikkal. Jeremiah Stern a tudtán kívül lett meghatározó szereplője gyermekkorom szocializációjának. Az első szerelmét sosem felejti el az ember, hát még akkor milyen sokáig vele marad emléke, ha egy kockás kendőt hagy rá hátra.
Már szinte foszlott az anyag, mikor végleg levettem magamról, s egy dobozba zártam el, pont úgy, ahogy a gyermekkorom ékszeres dobozaként echolált angliai időszakot.
1945 januárjában elveszíthettem volna mindenkit, s lemondhattam volna a számomra fontos szereplőkről, ha nem találkozok össze újra már húsz éves fejjel Amerikában Oskar Reiterrel.
– Oskar! Maga él? Maga az? Oskar Reiter?
A férfit el-elmosta a tömeg forgataga, így terhes pocakomat szorítva futásnak eredtem, hogy beérjem a férfit és a buszát. A buszsofőr tartóztatott csak fel, aki nem nézte jó szemmel pénzzel meg nem váltott utazásomat. Le akart szállítani, mire hangos elégedetlenkedésbe kezdtem. Még a nagyothallók a város másik felében is feltételezhetően hallották, hogyan becsmérlem a sofőrt, aki ugyan csupán a munkáját végezte, de etikailag megbukott, amiért pont egy kilencedik hónapjában járó kismamát akart a negyvenfokos hőségben gyaloglásra kényszeríteni.
A jegyemet végül Oskar Reiter váltotta meg, s azonnal maga mellé is ültetett.
– Kedves kis Pippa, hát maga? Ennyire apró lenne a világ?
Ráncolt tenyerébe vette kézfejemet, s boldog mosollyal falta régen látott vonásaimat. A meghatottság és megvilágosodás elegyétől nem tudtam szólni, így azonnal a nyakába vetettem magam.
– Maga életben van, Oskar.
– Már nem nagyon ketyegek, drágám. Az orvostól jövök épp. A szívem nem a régi.
– Jaj, Oskar… hát magukat odaát eltemették. Azt mondták, hogy… azt mondták, hogy a hajójuk elveszett a viharban. Mindenki meghalt.
– Akkor nincs miért aggódnia miattam, hiszen akit a szóbeszéd eltemet, az sokáig fog élni.
– Ez azt jelenti, Oskar, hogy a hajón utazók mind túlélték. Mind sikerrel átértek Amerikába! Ez csodálatos… ez csodálatos!
Meg kellett ráznom a kis öreget, hogy magamhoz térjek az ámulatból.
Vajon Jeremiah Stern mennyire hasonlított arra a rajzra, mivé képzeletem teremtette őt? Megfelelt ma az általam rajzolt harmincéves önmagának?

* * *

– Maga szerint jól van ez így?
– meghallva a férfi szájából a tilos szót, fejemben azonnal vészharang csendült, s mintha nem is fehérneműben szorongtam volna a kerítés tövében – egy divatjamúlt, kényelmes darabban (a férfi megítélése szerint) –, úgy öntött el a dacos sértettség, s feszült egyenes ívvé általában mindig kissé görnyedt hátam. Mellkasomat tűz mosta át, nyelvem harcedzetten csettintett szám belső peremén. – Nem a fehérneműm. Az tökéletesen jó, mert a célnak eleget tesz. Hanem ez… – dühös kalimpálás közben ugyan elengedtem a férfi felsőtestét, de kalimpálva néha csak sikerült megcsapnom őt. Teljes szándékolatlanság nélkül. – Hogy valahonnan még mindig kitiltják a nőket. Még mindig kitilthatják őket. Mintha nem lennénk magukkal férfiakkal egyenrangúak. Pedig keresőképesek, megbecsült munkát végeznek, iskolázottak, néhányan intelligensebbek. A történelemből kellene példálóznom olyan nagyasszonyokkal, mint Emmeline Pankhurst, akitől mi nők szavazójogot kaptunk, Katharine Blodgette a második világháború alatt kitalálta a tükröződésmentes üveget, dr. Temple Grandin autista tudósl a múlthéten cikkeztek az újságok, mert munkájával stresszmentesebbé tette az állatok tartását, vagy Marie Curie, aki a radioaktivitás terén tett le sokat az asztalra? Mind nők voltak, akiket csak azért nem ért akkora megtiszteltetés és ismeretség, mert nem himbálódzik semmi  a lábuk között. Valahol Európában, és a szegény keleten, vagy vegyük csak Kínát, az egyéb elmaradott társadalmakat, még mindig az a módi, hogy emberként a férfit aposztrofálják, a nő csak nő, s nem ér annyit. Fele annyit sem. Mikor nőjük már ki ezt a degradáló felfogást? Még hány embernek és generációnak kell meghalnia, hogy ne kezeljenek minket tárgyként, vagy szülni képes haszonállatként? Minket, nőket. Mielőtt neki rugaszkodtam volna a kerítésnek, engem úgy hajítottak ki az előtérből, mintha a jelenlétem bemocskolná a helyet. Pedig én nem csináltam rosszat. Mégis… egy kutyát hamarabb üdvözöl a recepciós kézcsókkal, mint egy nőt. Civilizáltan viselkedtem. Nem piszkítottam a lábtörlőre, s nem jelöltem meg az ajtófélfát se. Mégis egy kerítést kellett megmásznom, hogy bejussak ide. Az embernek jogai vannak. Születésétől fogva. Szabadsághoz való joga, a földhöz való joga… és akkor lekerítik a területet, mintha ők szarták volna ide? Ez mindenkié. De nyilvánvalóan ezt magának is felesleges magyaráznom, mert látom, hogy mennyire lefoglalja a bugyim. Maga is csak egy dugnivaló, másodrangú húscafatnak tart. Oda van írva az arcára. Ahogy vigyorog. – Mivel látásom nem volt teljesen összehangolt, ha a férfi nem ugrott, nem hajolt el bökő ujjhegyem elöl, szemen találhattam vádlón. – Ahogy kiélvezi, hogy míg én a védelmét kértem, maga megfogdoshatja a fenekem. Maga szerint látom, hogy jól van ez így… hogy mi nők ki vagyunk innen tiltva. Mert magát is a bugyiméretem érdekli jobban, mint a nevem. Elkeserítő. Teljességgel leamortizálja minden jóérzésemet a hozzáállása… pedig meg akartam köszönni, hogy segített. Mert ha egy kicsit nyitottabb lenne… áh… ezzel fárasztom magam… talán felesleges is.
Mivel már többször sulykolta, hogy nem izgatja túlzotton esztétikám nadrágjában lakó „tábornokát”, így nem is gondolkodtam többé rajta azon, hogyan takargassam el magam előle. Mindent látott. Mindent, ami férfiasságát érdekelte ebben az életben. S ahhoz, hogy én ismét megtaláljam bárányi türelmem, toleranciám és nyugalmam, el kellett fordulnom tőle, össze kellett fűznöm magamon karjaimat, s úgy szorítás alá venni izomzatom, s azt imitálni, mintha átölelnének. Csak ettől vált ismét monotonná szívverésem, süllyedt vissza vérnyomásom, s láttam ismét tisztán, érvek és megváltó tervek, prófétabeszéd nélkül a világot önmagában is elfogadhatónak.
– Sajnálom, hogy olyan heves voltam… én ezt… öhm, köszönöm. Jobban köszönöm, minthogy leszedett onnan. Ez értékesebb, mint a szoknyám. Nem takar annyit, de sokkal jobb emlékeim vannak vele.
Mire visszafordultam a mögöttem földet érésekor a talajt megrázó férfihez, már nyújtotta is felém az annyira vágyott kendőt. Gyengéden vettem ki ujjai közül az anyagot, hogy miután mélyet szippantottam a vékony muszlimból, begyűrhessem szívemhez közel, melltartóm bal kosara alá.

Jeremiah Stern az új nevével azonosulva valóban egy nőfaló „Döggé” vált volna? Vagy a hely tette ezt vele? Az új élete? Nem akartam azonnal megítélni őt, hiszen a körülmények megannyi módon korcsosíthatják el az ember jellemét, amiről nem tehet. Talán ő is csak egy ártatlan áldozata volt a gazdagságnak.
– Engem ő még soha nem látott meztelenül. És nem is biztos, hogy akarna… én gyerekként még nem akartam őt úgy látni, tudja, ruha nélkül… de ma már megnézném. És ha már megnézném, magamat is meg kellene mutatnom neki és... és igazából ezt most annyira gáz, hogy elmondtam magának.
Néha még én is ráébredtem, hogy mennyi ócska szót tudtam zavaromban egymás után pakolni, ijesztően furcsa ok-okozati stációkon keresztül.
– Én régen nem akartam lefeküdni vele. És nem is feküdtünk. Úgy egymással. Csak egymás mellett. Nekem ööö olyan szerep kell az életében, mint egy barát. Vagy kicsit több. De ez… maga nem is így gondolja ugye? Én nem akarok a filmjeiben szerepelni. Csapnivaló szónok vagyok. Látja, hogy milyen idegesítően fecsegek. Nem tudom, hogy bunkó-e. Én nagyon kedveltem egykor. Velem sosem volt bunkó. Kicsit sem. De egyébként maga honnan ismeri ennyire jól? És ha ilyen jóban vannak… odavisz hozzá?
Kezéből kikapva a pólóját, lelkesedésem közepette arról is elfeledkeztem, hogy azt megköszönjem. S ahelyett, hogy az anyagot szófogadóan körbe tekertem volna magamon, beleléptem annak nyakkivágásába, s derekamig felhúztam azt, két ujját pedig zsebként befelé fordítottam. Így kellően eleget takart belőlem.
– Nem muszáj a sebeimet ellátnia. Mikor haditudósítóként kint jártam a fronton, tudja akkor sokszor megsérültem. Mindig a katonákat kellett ellátni először, aztán ami maradt, abból gazdálkodhattak mások. De ők voltak az elsők. A haza védelmezői. Meg aztán nem is fáj annyira. Kicsit ég. Meg egy kicsit vérzik… talán a pólója olyan is lesz. De a szülés sokkal jobban fájt, mint ez. Ez nem olyan rossz. Higgyen nekem. Ne aggódjon.
Míg eme álláspontomról igyekeztem meggyőzni a férfit, alábbhagytam önön vérem törölgetésével, s a teraszon ülőkre emeltem kíváncsi pillantásom. Volt nálam egy kép is a férfiről, s még emlékeztem rá gyermekkorunkból, így szinte biztosra vettem, hogy ha meglátom, majd azonnal felismerem. De percekig vizslattam a férfi tömeget. Douglas Stern nem volt sehol.
– Jó, jó… vigyázok.
Persze felesleges volt ígérkeznem, borzalmas volt egyensúlyérzékem, s az első ütőbe sikerült is belebotlanom, aminek hála azonnal annyira előre dőltem, hogy ismét a férfi meztelen felsőtestébe kellett belekapaszkodnom.
–  Bocsánat… nem látok túl jól. Bocsánat…
A földet fixírozva követtem a férfit, míg be nem értünk a férfiizzadság szagával átitatott öltözőbe. Az első padra leülve, erőteljesen kapaszkodtam bele az ülőalkalmatosság peremébe, s előre-hátra ringatózva vártam vissza az ismeretlen jótevőt.
Elanyátlanodva éreztem magam, ráadásul csak az járt a fejemben, hogy mit gondolhatnak a kint ülők, hogy ilyen hiányos öltözékben mit kereshetek egy vadidegen férfivel egy öltözőben.
Zavaromat elrejtvén, inkább arra próbáltam gondolni, hogy melyik lehet Jeremiah szekrénye a sok közül.
– Az irodájában? Nem tudtam, hogy van irodája. És mivel minél előbb meg kellett találnom, ezért nem várhattam arra, hogy kimenjen ebből a férfifogdából, azonnal meg kellett találnom. Most is őt kéne keresnem, de magát se hagyhatom itt faképnél, mivel a pólója van rajtam. És ha elmennék, azt hinné, hogy el akarom lopni. Pedig nem is… csak sietek… és sietve beszélnem kell Douglasszal, mielőtt elfelejt engem…
Noha ez az elmúlt húsz évben simán megtörténhetett, s reálisan látva a helyzetet, néhány perc már nem kellett volna, hogy osszon-szorozzon kettőnk kapcsolatában.
– Azt hittem, hogy ha meglátom, akkor rögtön felismerem őt. Vissza akarom adni neki a kendőjét. Amit leszedett a kerítésről. És el akarom mondani neki, hogy Oskar Reitert a jövő héten temetik. Szólni akartam neki, meg aztán… tudja ez nagyon fontos beszélgetés lenne.
Míg én beszéltem, a férfi előkészülhetett az elsősegélynyújtáshoz.
A szavakat is csak ő tudta belém rekeszteni, hiszen a fertőtlenítő amint felsértett bőrömhöz ért, savként megmarta azt, én meg visongva ugráltam minden érintésnél arrébb és arrébb a padon, míg végül sikerült a földön kikötnöm.
– Ez nagyon csííííp…
Gyermeteg hangon görbült sírásra a szám. Borzalmasan viseltem a fájdalmat.
Mielőtt azonban a férfi újra közeledhetett volna hozzám a jóddal áztatott gézzel, az ajtóban megjelent kedves ismerősöm egy hatalmas torony törölközővel a látóterében.
– Basszus… – alsó ajkamat beharapva, összehúzva magam a padlón, szerettem volna átlátszóvá válni, hogy ne vehessen észre a recepciós férfi.
Azonban a felismeréstől ő is totálisan kiakadt, s a tiszta textileket a földre szórta bűntudat nélkül. Megrázta a harag, amit miattam érzett. A hangját kereste, hiszen egy tiszteletbeli tag előtt nem vehette elő ormótlan stílusát.
– Mr. Stern, restellem, hogy feltartja ez az álnok némber… Ne haragudjon uram. Látom, még a pólójától is megfosztotta önt. Azonnal felhívom a rendőrséget, hogy rendet csináljak. Ez hallatlan, hogy így magára törnek. Egyáltalán… egyáltalán nem is értem, hogy a hölgy miként jutott be, mikor már kidobtam egyszer. Az ajtón.
Tekintete rám villant, s leoldotta csípőjéről kezeit, hogy felém törjön. A sarokból nem volt hová menekülnöm, könnyedén megragadhatta felkaromat, hogy felrántson.
– Örülhet magának… megtalálta Mr. Douglas Sternt.
– De hát… én… te vagy Jeremiah? Te vagy Jeremiah Stern?
Nem zavart, hogy a recepciós kifelé rángatott, nem érdekelt, hogy a fülembe üvöltött. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a férfi hagyta, hogy hülyét csináljak magamból előtte. Totális bolondot.
– Elfelejtettél, Jeremiah? Pippa vagyok… Angliából. Pippa vagyok!
– Ő lehet, hogy elfelejtette, de én nagyon jól tudom, hogy maga az a botrányos főszerkesztő. Sose jó jel, ha valahol megjelenik. Azonnal távozni fog innen! Rögvest!
Az ajtófélfába kapaszkodtam, s minden egyébbe, amivel feltarthattam a morgolódó recepcióst, aki a legrövidebb úton és idő alatt próbált kiráncigálni az öltözőből, ahol elmondása szerint semmi keresnivalóm nem volt.
Miért nem ismertem fel korábban?
Miért nem emlékeztem rá?
– Jeremiah… Doug, csak egy percet kérek. Csak egyet… kérlek-kérlek-kérlek!
Míg megmentőmnek könyörögtem, a szolgálatban lévő véreb már át is rántott az ajtón, s a földön húzott tovább, hová leroskadtam.

MADE BY TORIE




[Only admins are allowed to see this image] [Only admins are allowed to see this image]
Vissza az elejére Go down


Douglas Stern
Adminisztrátor

Douglas Stern




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 16.

• Hozzászólások száma • :
61

TémanyitásRe: Douglas and Pippa
Douglas and Pippa EmptySzer. Aug. 14, 2019 7:30 pm


• Pippa n' Doug •
welcome miss shiny stranger
[Only admins are allowed to see this image]A nő egyik pillanatról a másikra harcias Amazonként zúdította rám gondolatait, s vélt sérelmeit, úgy csattant fel, mintha épp védőbeszédet kellene mondania valamely rendezvényen a nők védelmében. S bár sok igazság rejtezett szavaiban, nem igazán értettem egyet vele, s úgy gondoltam, hogy jelen esetre nézve sem helytállóak a szavai, s nem érdemlem meg heves kitörését.

- Már megbocsásson kegyed, de most kicsit úgy beszél, mintha engem is egy kalap alá venne azokkal a férfiakkal, akik így vagy úgy, de kellemetlenséget okoztak Önöknek, netán lenézően bántak volna az Önhöz hasonlóakkal. Nem kétlem, hogy akadnak intelligensebbek, ez nem nemtől függ, és elismerem a nők munkásságát. Magam is tudnék említeni egy-kettőt, akik hatással voltak a pályafutásomra, az életemre, de úgy érzem, Ön azért kicsit keveri a szezont a fazonnal, és már olyan szinten igyekszik megküzdeni a nők jogaiért, hogy olykor megfeledkezik bizonyos dolgokról. Mint például arról, hogy nők nem használhatják a férfimosdókat, ahogy férfiak sem a női mosdókat. De azt is mondhatnám, hogy én magam sem megyek el egy szépségszalonba körmöt festetni, azt meghagyom a hölgyek örömére. De tudja néha kell egy kis szabad terület, szükségünk van nőmentes környezetre, hogy megoszthassuk egymás közt férfiúi gondolatainkat. Egyébként is, ki mondta azt, hogy Önök nem hozhatnának létre klubot, ahová csak maguk térhetnek be? Nem olvastam sehol ilyen szabályt. Megtehetnék! Szervezhetnének hímző szakkört, női egyetletet, ahová eljárnak kártyázni és iszogatják azokat a citrusos likőröket. Senki nem gátolja Önöket ebben. Tehát szerintem ebben az esetben nincsen igaza kegyednek, hogy ezen felháborodik. Azon már sokkal inkább felháborodhat, hogy esetleg Önből valószínűleg soha nem lehet vezető egy munkahelyen, hacsak nem a saját vállalkozása. Ezen felháborodhat. De azon, hogy van egy férfi klub, ahol nem látják szívesen...nos, ebben már inkább a piszkálódást érzem magácska részéről - nem vitatkozni akartam vele, szavaimban nyoma sem volt indulatnak, szimplán józanul osztottam meg vele a gondolataimat. S bár a nők helyzete még mindig rossz volt az országban, a hölgy kirohanását már inkább csak hisztériának tituláltam.

- Héhé, magácska kezdi elvetni a sulykot! Engem támad, és vádol, csak azért, mert most felháborodott...- a hölgy bökdösése nem tetszett, ahogy vádló szavai sem, de mivel tudtam magamról azt, hogy sok esetben éppen támogatom őket, így nem vettem magamra a szavait sem, s ahelyett hogy felkaptam volna a vizet, higgadtan folytattam tovább a beszélgetést.

- Nézze, a véleményem elmondtam, azt viszont sajnálom, hogy így kihajították Önt, ez nem volt helyes eljárás. Úriember ilyet nem tesz egyetlen hölggyel sem, és jól tette, hogy ezt most megosztotta velem. De kérem értse meg azt is, hogy ha a klub alapszabályzata szerint hölgy ide nem teheti be a lábát, akkor annak oka van, és nem azért, mert Ön ne lenne kevésbé értelmesebb, mint a férfitársai. Megértem a panaszát, érzem a hangjából, hogy felháborítják az országban történő események, de nem ez a legjobb hely, ahol levezeti a feszültségét. Ezeket egy rendezvényen kellene elmondania, tudja? Azt hiszem, hogy ilyen habitussal nagyon sok nyitott fülre lelne, és még támogatókat is tudna szerezni. Ebben egész biztos vagyok. - talán dühös volt rám, amiért ezt mondtam, talán nem akarta megérteni a szavaimat, s az sem biztos, hogy elgondolkodott a mondandómon, de legalább elcsitult. S míg hátat fordított nekem, vetettem az órámra egy pillantást, hogy tudjam, nem vagyok-e még késésben. Will Carpenter valószínűleg már a haját tépte idegességében, hacsak nem talált a bárban megfelelő beszélgetőpartnert. Ő azonban nem izgatott, könnyen tudtam rá hatni szavakkal, inkább amiatt aggódtam, hogy az ebédre tervezett megbeszélésemet ne szalasszam el. Ehhez viszont itt volt az ideje annak, hogy a felbőszült hölgyeményt nyugodalmas terepre kísérjem, s kisegítsem ebből a szorult helyzetből.

- Ugyan, nincs mit. Megértem Önt, talán hasonló helyzetben magam is így reagálnék, soha nem kedveltem az előítéleteket, és tudja, valahol megértem mindazt, ami Önnel történik. Sok mindennel nem értek egyet ebben az államban, de ahhoz hogy változtatni lehessen, még több hangadóra van szükség. Olyanokra, mint például maga. Szerintem tényleg kezdenie kellene valamit ezzel a tehetségével, igazán határozott. Csak egy kicsit erőszakos, azon kellene még csiszolnia. - jegyeztem meg egy kedves mosollyal, majd ha már megigazgatta magán a pólómat, végre lehetőséget kerítettem arra, hogy elinduljunk az öltözők felé.

Nevem hallatán mégis csak érdekelt, hogy vajon miért is keres ez a csinos hölgyemény, arra azonban nem számítottam, hogy szavaival majd jócskán elgondolkodtat, s kérdéseik millióit veti fel az elmémben. Pedig lehetett volna egy nőcske a sok közül, akikkel éjszakánként futottam össze a bárokban, lehetett volna egy azok közül, akire a röpke örömperceket követően már nem is emlékeztem, ő azonban egész más valaki lehetett. Valaki olyan, aki állítása szerint gyerekkorától ismert. Szavai persze zavarosnak tűntek, néhol nem is értettem, hogy pontosan mire gondol, s ahogy egyre inkább belemerült mondandójába, úgy én magam is egyre jobban elmerültem a válaszok keresésében. Homlokomra apró ráncok futottak, s be kell, hogy valljam, nem igazán értettem őt.

- Ezt most nem igazán értem, egykor kedvelte? Mármint...gyerekkorában? - ismét összeráncoltam a homlokomat, hisz mégis, ki lehetett ez a nő? Honnan kellett volna ismernem őt? Mielőtt azonban ő válaszolhatott volna, s én kérdésére választ adhattam volna, feltűnt, hogy a teraszon ücsörgök egyre inkább bámészkodnak, s mivel egyelőre még nem akartam leleplezni magamat, s azt sem szerettem volna, ha idő előtt ránk rontanak, szavak helyett inkább sietősebben tereltem őt a félreeső bejárat fejé. Eközben a nő még mindig csak mesélt, és mesélt, történeteivel pedig egyre több oldaláról ismertem meg a hölgyet.

- A fronton is járt? Nahát. Most már értem, hogy miért ennyire harcias, és vakmerő. Még sosem ismertem ilyen nőt, aki ennyire szenvedélyesen végezte volna a munkáját.- ezt akár bóknak is vehette, hisz őszintén szimpatizáltam a történetével, s talán egy kicsit még meg is lepett azzal, hogy férfiakat megszégyenítő teljesítménnyel vetette bele magát egy olyan háború tudósításába, mely több ezernyi életet követelt.

- Szült is? Ez igen, tudja amikor azt mondta, hogy túl sokat fecseg, először nem akartam hinni Önnek. De most már értem. Még csak alig negyed órája ismerem magácskát, mégis ismerem már a fél életét...ne értsen félre, ez egyáltalán nem zavar, sőt. Csak meglep, hogy valaki ennyire nyílt. - mosolyogva jegyeztem meg, s ezután hívtam fel figyelmét arra, hogy próbáljon meg a szűkös folyosón óvatosan közlekedni. Pechére ez nem jött össze neki, s ha nem vagyok ott, hogy elkapjam, akkor valószínűleg össze-vissza töri magát a nagy találkozás előtt. Most már egyre inkább érdekelt, hogy vajon mit is akar ez a nő tőlem, alias Douglas Sterntől.

- Semmi gond, Ön egy nap alatt hőst teremt belőlem. Ma már a második alkalommal mentettem meg az életét! - fűztem hozzá nevetve esdeklő bocsánatkéréséhez, s ha sikerült egyensúlyba hoznia önmagát, s már nem ingadozott, akkor elengedtem, s tovább folytathattuk utunkat a személyzeti folyosón. Az ide-oda nyíló folyosók útvesztőnek tűnhettek, nem is irigyeltem az itt dolgozókat, de szerencsére jól kijelölték, hogy merre mi található, így röpke néhány perccel később már el is értük célunkat, s megkezdhettem a nő sebeinek ápolását.

- Jól van, csak ne olyan sietősen, a végén még elvérzik nekem. Ez pedig csúnya sérülés, higgyen nekem, ha nem tisztítjuk ki, elfertőződhet. - a nő szemeibe pillantottam, hogy nyomatékosítsam szavaimat, s ezt követően kezdtem meg lefertőtleníteni a bőrét. A nő furcsa volt, kissé izgágának tűnt, de akárhogy is fürkésztem vonásait, sehonnét nem volt ismerős. Szőke, kék szemű nő. Honnan ismerhettem őt? Gyerek...ha gyerek volt, akkor nem ismerhettem Los Angelesből. Talán valahol máshol futhattam vele össze, vagy a húgom révén volt ismerős?

Gondolataim ide-oda cikáztak, miközben hol a kezelt felületet fürkésztem pillantásommal, hol meg a nő arcát, hogy emlékeim közt ráleljek, ki is lehet ő valójában.

- Ez most fájni fog. - nem kegyelmeztem, a fertőtlenítővel átitatott gézlapot már emeltem a seb felé, amikor fecsegésére döbbenten kaptam rá kékjeire a tekintetem.

- Mit mondott?- nem akartam hinni a fülemnek, amikor Oscar nevét említette, ahogy a kendős történet is kezdett értelmet nyerni az elmémben. Villámként hasítottak elmémbe a régmúlt már halovány emlékei, Oscar barázdás arca, ahogy a hajón pipázott, s az a szőke kislány, akinek kezébe nyomtam a sálat, mielőtt tovább álltunk a húgommal. A fertőtlenítős gézlap a seb mélyére hatolt, mert nem figyeltem eléggé. Csak hangos szisszenésére vettem észre, hogy valamit nem jól csinálok, s ez szakított ki döbbenetemből, miből felocsúdva elhúztam a kezemben tartott gézlapot.

- Elnézést, bocsánat...én...- mint aki szellemet lát, úgy húzódtam hátrébb tőle, s tekintetemet újra végig vezettem testén, majd arcvonásain, hogy végül pillantásában keressem azt a kislányt. Hogy lehetett az, hogy a feledett múlt most életre kelt, hogy történhetett ez meg? S Oscar? Oscar meghalt?

Időm sem volt feltenni a kérdéseimet, váratlanul törte ránk az ajtót Jasper, a recepciós, aki a női vendéget látva mindent eldobott a kezéből. Éreztem, hogy ez nem jó jel, s hogy ebből még baj lesz, hisz a ház szabályzatát nagyon komolyan kezelték, a főnökség pedig elvárta az alkalmazottaktól, hogy igyekezzenek a rendet megtartani. Jasper pedig különösen precíz volt ilyen téren, s elég volt csak döbbenettel átitatott, haragos pillantásába nézni, máris érződött, hogy mennyire megbotránkoztatta a nő jelenléte, s az ebből adódott kellemetlenségek.

- Ne, igazán nincs szükség a rendőrségre Jasper...mi csak - folytattam volna, hogy kimagyarázzam a helyzetet, s egyúttal megmentsem a hölgyet a kellemetlenségtől, a fiatal recepciós azonban sokkal gyorsabban cselekedett, hirtelen ragadta karon a nőt, még mielőtt bármit is szólhattam volna. S ha ez még nem lett volna elég, lebuktatott. Ennél kínosabb már nem is lehetett volna a helyzet, Jaspernek sikerült mindent elrontania.

- Honnan tudod a nevemet? Honnan ismersz engem? - bár talán a lelkem mélyén már sejtettem, hogy ki is lehet ez a hölgy valójában, az arcot még sem tudtam párosítani egy múltbéli emlékhez, s meglehet, hogy tévedhettem is akár. Jasper persze eközben hevesen rángatta a nőt, ezzel megzavarva a köztünk lévő kommunikációt, de amint meghallottam a nő nevét, s azt hogy honnan is származik, rögvest világossá vált minden. Megértettem abban a pillanatban, hogy ki ez a nő, hogy honnan ismerheti Oscart, s engem. Már nem volt kérdés számomra az, hogy ez a fiatal firkász nem más, mint az a kislány, akinek annak idején odaadtam azt a már amúgy is kopottas kendőt. Hogyan is felejthettem el? Hogy zárhattam el ilyen mélyen magamban ezeket az emlékeket? Az emlékeket, melyek pillanatok leforgása alatt felkavarták az érzéseimet, s melyek gátoltak abban, hogy azonnal cselekedjek. Csakis így történhetett meg az, hogy Jaspernek sikerült durván kiráncigálnia a nőt az ajtón.

Kellett néhány másodperc, hogy felocsúdjak az emléksokkból, így mire ismét visszatértem az élők soraiba, s felfogtam, hogy mi is történik körülöttem, addigra az az otromba recepciós már a földön vonszolta ezt a szerencsétlen nőt. Amúgy sem hagytam volna, hogy ilyet tegyen, így viszont még inkább dühített, hogy ezt műveli a gyengébbik nemmel.

- Mi a jó istent művel Jasper? Hagyja abba! - kiáltottam rá, s odarohanva elkaptam a férfi karját, majd erősen rászorítottam, míg el nem engedte Pippa karját.
- Na de uram, ez egy nő és megzavarta Önt és ez a férfi klub...
- Nem érdekel! Akkor sem bánunk így a nőkkel, normális maga? Engedje el, és menjen a dolgára!
- Na de uram...nők nem tartózkodhatnak itt!
- Majd elmegyünk, de ne merészelje bántani őt. - immár dühösen morrantam az eszetlen alakra, s ezt követően hajoltam le a nőhöz, hogy kezemet nyújtva felsegítsem őt a földről. S ha elfogadta ajánlkozásomat, akkor fel is segítettem onnan.

- Mondja, jól van? - kérdeztem némi aggodalommal, ahogy kékjeit fürkésztem, eközben Jasper a méregtől összeszorított öklökkel pásztázott minket.

- Ezt jelenteni fogom a főnökségen!
- Fogja be! Inkább menjen, és szóljon Will Carpenternek, hogy sajnos el kellett mennem, itt van a koktél ára, plusz borravaló. - a férfi felé fordulva, némi kotorászást követően a zsebemből kiemeltem egy nagyobb értékű bankót, s odavágtam a fiatal férfi kezébe. Utáltam azt, ha a nőket bántották, egyikük sem érdemelt ilyen bánásmódot, még akkor sem, ha szabályt szegett.

- Pippa...maga igazán merész, hogy éppen itt keresett fel engem. És...én nem is tudok hirtelen mit mondani...maga már..nem kislány. Amikor legutóbb láttam, még ekkora lehetett - mutattam a derekam magasságába - masni volt a hajában, és mindig elszaladt, ha Önhöz szóltam. Nahát...- igen nehéz volt feldolgozni azt, hogy akit sok éve nem láttam már, s akinek családja fontos állomása volt az életemnek, az most hirtelen a semmiből felbukkant előttem. Mindent el tudtam volna képzelni erről a nőről, csak éppen azt nem, hogy ő a kis Pippa Golightly , az a kislány, akinek sikerült mosolyt csalnia a húgom arcára azok után a szörnyűségek után.

- Jöjjön, menjünk innen, aztán mesélje el nekem, hogy miért is keresett meg. Mi történt Oscarral, hogy halt meg? És maga? Hogy kerül ide az Egyesült Államokba? Mi a helyzet a nagymamájával, ő jól van? Biztos nem sérült meg? - hirtelen tengernyi kérdést zúdítottam rá, miközben belé karoltam, s kikerülve a portást, kivezettem őt a főbejáraton, aminek közelében ott parkolt a pezsgőszín Cadillac-em.

- Üljön be, van itt a közelben egy kávézó. A húgommal is felvette a kapcsolatot? Vele már találkozott? Nahát...én tényleg nem ismertem fel, és elnézést azért, hogy az elején nem vallottam színt, és nem mutatkoztam be, de tudja nagyon sok nő környékez meg csak azért, hogy kapjon egy filmszerepet, vagy szimplán csak a pénzemért, én meg próbálok elővigyázatos lenni. De igazán felhívhatott volna az irodámban, ott sokkal kényelmesebb, és elkerülhette volna ezt...Jasper egy szörnyű alak, és rettentően félti a pozícióját - jegyeztem meg, s ha a nő beült mellém, akkor elindultam vele a közeli kávézó felé.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down


Pippa Golightly
• a média minden lében kanálja •

Pippa Golightly




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 14.

• Hozzászólások száma • :
24

TémanyitásRe: Douglas and Pippa
Douglas and Pippa EmptySzomb. Aug. 31, 2019 4:36 pm


• Douglas and Pippa•
a hundred days have made me older
SINCE THE LAST TIME THAT I SAW YOUR PRETTY FACE. A THOUSAND LIES HAVE MADE ME COLDER AND I DON'T THINK I CAN LOOK AT THIS THE SAME. EVERYTHING I KNOW, AND ANYWHERE I GO, IT GETS HARD BUT IT WON'T TAKE AWAY MY LOVE. AND WHEN THE LAST ONE FALLS, WHEN IT'S ALL SAID AND DONE, IT GETS HARD BUT IT WON'T TAKE AWAY MY LOVE. AND TONIGHT, IT'S ONLY YOU AND ME.

[Only admins are allowed to see this image]

[Only admins are allowed to see this image]A mocskos felmosórongyot volt szokás a földön végighúzni. Mit már elhasználtak, s egy fullasztó öblítés után csontropogtatóan kicsavartak a fém vödör felett. Az érintkezett a padlóval, mit már nem sajnáltak. Azt koszolták össze, minek már mindegy volt, mit ezen szerepre szántak. Minek jelenlétét sietve igyekeztek száműzni a látótér priori környezetéből. Egy rongynak nem voltak érzései, felhámja alatt nem robbant szét ezernyi idegvégződés az orgikus élménytől, ahogy közvetlen kontaktot létesített a padlóval, a küszöbbel, gerincébe mélyedt a fém öltözőszekrény éle. Egy rongy nem sikítozott, nem voltak céljai, érzései. Egy rongyot ki lehetett vágni a bejáraton túlra, megalázni, megváltoztatni.
S pont ezt egy nővel is megtehették így a kétezres évekhez közeledve a nagy és előkelő helyet a modor és etika ranglistáján elfoglaló szabadelvűség hazájában, Amerikában.
Nem mondhatom, hogy nem fájt, hogy nem horzsoltam le testem sérülékeny felhámját megannyi ponton, s nem szereztem hősies sebeket kapaszkodás, menekülés közben, de nem ez volt a lényegi eleme a pillanatnak. Mint egy másodszerűvé avanzsálódott leértékelt pozícióm a földön kúszva, vagyis inkább kúsztatva, miközben folyamatosan kerestem a kapcsolatot a megilletődött férfivel. Nem vettem a szívemre, amiért nem sietett a segítségemre, netán tehetetlenül nézte, ahogy kivonszolnak az öltözőből, hogy még csak ne is szívhassam el a híres fajtája elől a dohos helyiség szegényes oxigénjét. Hiszen ma már kétszer is megmentett önmagamtól, s még ha telhetetlen is lettem volna, ami nem voltam, gáláns viselkedése egy napra beosztva akkor is több volt, mint amit megérdemeltem. Amit én megérdemeltem.
Hozzá képest egy senki voltam. Egy szegény kis ember az utcáról, akinek se múltja se jövője nem volt, mert túl vehemensen üldözte az aktuális jelenét karrierje fejlődése mentén. Akár még veszélyt is jelenthettem volna rá, ha nem lett volna jellemem minden megmozdulása önön életemre és testi épségemre nézve akaratomon kívül veszélyes. S akkor még meg is értettem volna a felkaromat ujjaival bilincsbe verő Jasper lelkes munkáját, de így egyre kevésbé éreztem a helyzet magaslatán állni a recepcióst.
– Európai országokban, ha egy nőt ilyen hiányos öltözetben találnak meg össze-vissza nyomva felületi sérülésekkel egy vadidegen férfi társaságában egy kihalt öltözőben, azt kérdezik tőle, hogy történt-e vele abúzus. Maga meg… maga egy udvariatlan tapló! Hagyjon, hagyjon, hagyjon!
Minden tiltakozásom hiába valónak tetszett. A férfi gyakorlott lehetett a nem kívánatos vendégek, földre hányt „szemét” eltakarításában, ugyanis akárhányszor sikerült fogást találnom a közel eső berendezési tárgyak vázán, vagy akkorát rántott rajtam, hogy velem jött a bútor is, vagy saját kezűleg vakart le a leglehetetlenebb mentsvári felületekről. Kezemre csapott, s én visszaütöttem. Sőt, meg is rúgtam sípcsontját, kezére haraptam, mikor vállamhoz közelített.
Ezen esztelen, élvezhetetlen dulakodásban igyekeztem hatni Douglas Stern gerincességére.

– Fel fogom jelenteni magát, amiért ennyire hidegen hagyja az amerikai alkotmány!
– Maga ne beszéljen ennyit, viselkedjen felnőtt nő módjára, és a maradék büszkeségével álljon már fel a padlóról, hogy ne nekem kelljen vonszolnom!
– Lehet, hogy bántottak…
– Akkor megérdemelte. Minek mászik be egy vérző birka az oroszlánketrecbe!
– Ezt nem hiszem el! Doug! Kérlek… Doug! Mindent elmagyarázok!
Már a folyosó végén járt összeakaszkodott párosom a recepcióssal. Hangom elfáradt, körmeim legtöbbje beszakadt, ujjbegyeimből, mint kaktuszból a tüskék meredtek az ég felé a szálkák. Már csak arra volt erőm, hogy jajgassak.

Az én hősöm talán eddig azon gondolkodott hosszan és komótosan, hogy mivel hálálhatnám majd meg neki, ha ismét megment, hiszen csak késve szegődött nyomunkba. Mégis a legjobbkor érkezett. Még épp időben, hogy ne kelljen felkenődnöm egy újabb utamba kerülő padra, takarító kocsira, szemeteskukára.
Amint éreztem, hogy felszabadul karom a kíméletlen szorításból, mint ijedt kutya, kinek nyakából leoldják nehéz láncát, átiszkoltam a szemközt lévő két lábhoz, hogy immár abba marjak bele. Nem bántani akartam, nem fájdalmat okozni, csak az ereimben felgyülemlett adrenalin okán nem tudtam megállapítani, mivel okozok fájdalmat, s mivel nem, mivel fejezem ki puszta ragaszkodásomat személyéhez. Hiszen ennyi idő alatt sikerült magát megkedveltetnie velem.
– Pontosan! Normális maga?!
Doug mennydörgő dühének árnyékában én sem voltam rest újra felerősíteni hangomat, hogy kérdőre vonjam a munkáját egyáltalán nem humánus megoldások mentén ellátó férfit, aki mint Bobby, úgy ragaszkodott csontjához, hozzám.
Talán nem kellett volna tovább mérgesítenem a helyzetet, de nem tehettem róla. Képtelen voltam visszanyelni elégedetlenségemet.
– Hogy én? Persze-persze, nem nagyon fáj… mármint de fáj, de nem érdemes még szót emelni se miatta, mert majd meggyógyul. És… a fertőtlenítőszer jobban csíp, mint amennyire ezek fájnak.
Tudva, hogy a férfi mennyire ragaszkodik ezen eljáráshoz, ha nyílt sérülést észlel, igyekeztem észrevétlenül befedni tenyereimmel minden egyes karcolásomat. Gyerekes voltam, mint mindig. Talán túlságosan is nem törődöm mód viselkedtem, s hálátlannak tűnhettem. Nem gondoltam bele, hogy egy elfertőződéssel az életemet is kockáztathattam. Már pedig egy ilyen helyen, hol a fuga a kosztól és a penészgombától volt fekete, jobb lett volna éretten, felnőttként viselkednem. De túlságosan lekötött az öröm, amiért a férfi emberszámba vett, s utánam sietett. Ismét a segítségemre. A kínnak nem is maradt hely arcomon, hiszen minden gesztusom megveszett a férfi közelében az izgatottságtól
– Kutya bajom…
Ezt már csak magamnak jelentettem be, miközben a földről felkászálódva sietségemben némileg letöröltem a lábaimra szedett poros koszt.
– Elszaladtam? Azt én mindig okkal tettem. De már nem szaladok el, Mr. Stern… mert már okom sincs, hiszen…. eltelt az idő és fel is nőttem…
Ezen nyelvbotlásomon a férfi akár jót mosolyoghatott, hiszen az együtt töltött rövid időben tálcán kínáltam felé jellemem legszélsőségesebb falatjait, hogy kóstolja azokat. Nem biztos, hogy egyetlen rajtam kívülálló használta volna rám az utolsó jelzőt.
– Felnőtt nők nem rohannak el, ha rájuk néz egy jól szituált személy az ellenkező nemből. Azt hiszem legalábbis… – eszmefuttatásomnak sietve tettem pontot a végére, nehogy elszóljam magam a férfi előtt.
– Egyébként maga is sokat változott, Doug… még a neve is. Ezért is nem ismertem fel. Képet is hoztam magáról. Egy újságból kivágtam, hogy megtaláljam magát. Hát… igaza van. Mehettem volna az irodájába. Várhattam volna… de nem vagyok az a fajta, aki képes várni. Sajnos az az általános megállapítás rám vonatkozóan, hogy előbb cselekszek és csak később gondolkozok. Így lehet az, hogy előbb láttad az arcom, mint a bugyim… és ez nem is fest rám igazából jó fényt. Vagyis… ha elég érett, hogy elvonatkoztasson, akkor semmi baj…
Nem tudtam nem zavaromat leplezvén hajamba túrni, s fülem mögé igazítani az izgága tincsek egy csokorját. Míg próbáltam a pírt elhessegetni, a férfi tengernyi kérdést zúdított rám. Pedig próbáltam arra koncentrálni, hogy járás közben ne essek át valamin, s ne kelljen ismételten leszerepelnem előtte. Tudtán kívül hozott zavarba a közelségével.
– Maga nagyon sokat kérdez, Doug… azt hittem, ez rám jellemző. Csak rám.
Mosolyogva konstatáltam levegővétele közben, hogy milyen érdeklődéssel fordult hozzám annak ellenére, hogy már percek óta hülyére vett. Ő sem volt sokkal nagyobb úriember, mint a recepciós – noha ez bennem fel sem merült, s eszem ágában sem volt szemrehányást tenni neki erre vonatkozóan.
– Egyébként mindjárt válaszolok minden kérdésére, csak nem tudom…
A férfi ugyan húzott maga után, de mielőtt kiléptem volna oldalán az előtérbe, meghúzódtam az ajtókeret árnyékában, s a derekam körül futó pólóját gyűrögettem.
Hogyan is hozhattam volna szóba, mi szívemet nyomta?
Mondjuk szavakkal. Rögtön és hirtelen.
– Nagyon sokan állnak a pultnál. Rajtam meg a maga pólója van szoknyaként. És még rosszabb, hogy maga félmeztelen Doug. Én nem akarok akadékoskodni, és nem akarom levenni se a pólóját, hogy maga felöltözzön, mert akkor én szinte teljesen meztelen leszek. Így legalább félig vagyunk csak ruhátlanok, de… én nem a pénzét akarom, nem a következő filmszerepet, és azt sem, hogy a pletykalapok a szájukra vegyenek és magyarázkodnom kelljen. Vagy esetleg magának… meg aztán a felesége. Igen, biztos van felesége. Mit fog szólni, hogy azt pletykálják magáról, hogy ruhátlan nőket hurcol magával egy férfiklubba? Nagyon nehéz kimagyarázni egy olyan dolgot, aminek igazsága mellett százan tanúskodnak, noha egy szekundum erejéig sem igaz. Nem biztos, hogy ez jó így… biztos, hogy itt akar menni?
Esélyem sem volt a férfival szemben, olyan céltudatosan vágott keresztül a szeles előtéren, hogy aztán az utcán is átvezessen. Nagyon igyekeztem úgy állni mellette, hogy a lehető legtöbbet takarja ki belőlem. Árnyékává olvadtam, s az autóba már úgy ugrottam be, mintha illett volna „koszos” fenekemet rátenni egy ilyen igazi bőrülésre.
Csodálatos volt az autócsoda a maga nemében még akkor is, ha számomra semmit nem jelentettek a világi, tárgyi ingóságok.
Mintha itt már nem érne el éles nyelve a társadalomnak, úgy kötöttem magamra a biztonsági övet, s olvadtam bele az ülés varrásaiba.
– Maga egy kávézóban akar velem így mutatkozni? Legalább had öltözzek át otthon… és maga is… szóval maga is felöltözhetne. Nem mintha otromba látvány lenne a felsőteste, ne értsen félre, mert igazán attraktív. Csak hiányos… hiányzik magáról a póló, amit most én hordok. Ez egy annyira fontos találkozás lett volna Doug… és most mégis úgy érzem, hogy olyan dolgok történtek, amik miatt talán újra kellene kezdenünk ezt a napot, mert nem tudom egy lapon említeni a tényt, ami miatt jöttem, és azt a komikus jelenetet, ahogy lógok a kerítés tetején. Borzalmas visszagondolni, hogy maga látta a bugyimat.
Minduntalan megkísértett a gondolat, hogy kevés férfi látott mostanában ennyire alulöltözötten, neveletlenül viselkedve. Nem is tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek a múlton.
– A húgát nem találtam meg. Írtam neki néhány levelet… de nem tudtam őket feladni, mert sosem tudtam a címét. De maga talán majd elvihetné őket neki… jól van? Meg egyébként is… maga jól van? Azt hittük, hogy meghaltak… mindenki azt hitte, hogy a hajójuk viharba került és elsüllyedt… cikkeztek is róla. És aggódtam akkoriban nagyon magukért. Aztán most, hogy megtudtam, hogy életben van… nem is tudtam, hogy eljöhetek-e. Vagy zavarhatom-e vagy… jaj istenem, annyira meg vagyok zavarodva amiért egy szál pólóban ülök itt maga mellett, hogy koncentrálni sem bírok arra, amit mondok. Tudom, hogy még csak most találkoztunk és ilyenkor nem kellene felhívnom a lakásomra, de… főzök kávét magának. És én addig felöltözök. És aztán visszatekerjük az időt, hogy minden úgy történjen, ahogy azt a mai napra menetrendszerűen beterveztem. Szóval Doug… feljön hozzám?
Nem is akartam belegondolni, hogy a pirosnál megállva, a mellénk parkoló rendőr a motorjából mire következtetett spontaneitásában, ahogy elcsípte párbeszédünk ezen részletét.
Pedig én nem is azért… meg nem így akartam. Meg… Áh.
– Muszáj hazavinnie. És ha úgy gondolja, hogy mára sok szívességet tett már nekem, akkor ott is hagyhat, felkereshetem egy másik napon. Mert úgyis fel fogom keresni. De ha még nem unt rám… újrakezdhetnénk ezt? Majd ha már… tudja, ha már felöltöztem. Akkor köszönhetnénk újra. Úgy, hogy nem tartozok magának olyan sokkal… tisztalappal, vagy mi.
Izgatottan, többször is hevesen végigmutattam magamon, s addig rángattam ültemben a szoknyaként funkcionáló pólót, hogy az gyakorta többet mutatott a kelleténél. Nadrágban kellett volna jönnöm. Soha többé szoknya!

MADE BY TORIE




[Only admins are allowed to see this image] [Only admins are allowed to see this image]
Vissza az elejére Go down



Ajánlott tartalom




TémanyitásRe: Douglas and Pippa
Douglas and Pippa Empty

Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
Gyorsválasz lehetöség

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
California Dreamin' :: • Sunny Cal • :: Los Angeles :: Hancock Park-