1963. január
Thomas igazgatja a hajamat, hogy ne gyűrje be a sál, aggodalmas tekintettel fürkészik, mintha neki kellene értünk aggódnia, és nem fordítva. Az alapkiképzésen túl van, most viszik a háborúba, nekem pedig összeszorul a torkom, akárhányszor a jóképű bátyámra gondolok, amint sárosan, vérben tocsogva gyilkolászik egy óceánnal odébb.
Én is megigazgatom a sapkáját, és a gallérját is.
- Vigyázz magadra, hallod? Egyben gyere haza! - ölelem át hirtelen, minden előjel nélkül. Ő is magához szorít, én meg letörlöm az arcomról a kóbor könnycseppeket, és elvigyorodok. Épp olyan csálé lett a fejfedője, mint volt mielőtt megigazítottam.
- Anyának viseld gondját, jó? És Patrickre is figyelj oda! - csak bólogatok, minden rendben lesz. Mióta apa két éve rákos betegségben meghalt, ő vigyázott ránk. Most pedig, én vigyázok mindenkire, anyára is aki szintén beteg. De meg fognak gyógyulni, Thomas is hazajön majd, és minden olyan lesz mint azelőtt volt!
- Írj majd! - ölelem át a vállát, és adok neki egy nagy cuppanós puszit. Ahogy felszáll a teherautóra, integetek még utána, könnyeimmel küzdve erőltetek mosolyt az arcomra.
Még fél évet sem töltött el a seregnél, 1963 májusában lelőtték, és meghalt. Amikor megkaptuk a levelet, anya összeomlott, és néhány nappal később követte Thomast. Patrick meg én maradtunk, és a bolt, meg neki az iskolai kötelezettségei. Egész addig, amíg egy csodálatos napon, még abban az évben be nem toppant egy sármos sofőr a butik ajtaján, akibe azonnal halálosan bele is szerettem...

1965. április
- Szia, Édesem. - simogatom meg a kis fát, ami a családi kripta mellett van itt, a temetőben. Oda nem mehetek be, nem vagyok rokon, emiatt nincs hozzá kulcsom. Másnak meg nem akarok szólni erről az egészről, a Woolston család nem az én családom, és valószínűleg úgysem értenék meg az egészet. Aki ennyire gazdag, az többnyire nem érti meg, hogy milyen a szeretet természete, milyen őszintén szerelmesnek lenni, önmagunk miatt, és nem azért, mert bármilyen hátsó szándék vagy érdek vezérelne. Nem hibáztatom őket, hiszen csak vigyáznak magukra és egymásra. Leülök a kis fa mellé, hátam a törzsének támasztom, ahogy régen Rich mellkasának dőltem. Ha behunyom a szemem, hallom a fülemben, ahogy búgó hangján dúdolja nekem azt a Frank Sinatra számot, amit annyira imádok.
“It's such an ancient pitch
But one that I'd never switch
'Cause there's no nicer witch than you”
A szüleim gyakran hallgatták lemezről, és a nappaliban táncoltak egymással. Kislány voltam még, alig tizenhat éves, amikor néztem őket először táncolni egymással a Witchcraft andalító hangjaira, és már akkor tudtam, hogy azonnal halálosan beleszeretek abba a férfiba, aki tőlem függetlenül, ezt a dalt választja bármikor is. A szemem még mindig behunyva, elképzelem ahogy Richard magához ölel, hogy milyen puha a zakója, milyen finom a kölnije, mennyire jól áll neki a kalap… Pedig mennyire nem szerette őket! Mégis, szinte nem is láttam őt kalap nélkül odakint. Elmosolyodok, és kicsit kinyitom a szemem, miközben mély levegőt veszek.
- Tudod, még mindig haragszok ám rád, amiért csak úgy leléptél egy szó nélkül. Vihettél volna engem is magaddal… - fújom ki lassan a levegőmet, és nagyon igyekszek, hogy ma ne sírjak. Mindig sírok, ha rá gondolok, pedig már hosszú hónapok teltek el nélküle. Négy és fél hónapnyi földi pokol. - Amikor először találkoztunk, azt hittem sofőr vagy, emlékszel? Az az idétlen felöltőd, nem tudtam, hogy a kabátodat lefröcskölték az autók pár utcával odébb, és csak ez a sofőr kabát volt az autótokban te meg nem akartál megfagyni. - mosolyodok el, majd folytatom a mesélést, mintha attól, hogy elmondom a kettőnk történetét az én szemszögemből, bármi is változna. Nem fog semmi változni. Kényelmesen elhelyezkedek, a kendőmet az ölembe terítem, és azt babrálom.
- Amikor megpillantottalak, Mrs Woolston mögött az üzletbe lépni, ahogy tartottad neki az ajtót… Azt gondoltam, ki lehet ez a jóképű fickó, és vajon eddig miért az öregebbik sofőr hozta-vitte ezt a gyönyörű dámát? A mamád persze válogatott, a ruháin kért vagy ezer átalakítást, de én annyira csak rád figyeltem, hogy egy óra elteltével már teljesen össze volt szúrkálva az ujjam… Te pedig éppen olyan lopott pillantásokkal néztél rám, ahogy én terád. Örültem, amikor egy hét múlva te jöttél vissza a ruhákért, és tudtunk végre beszélgetni. Még soha senkivel nem nevettem annyit mind veled! - hirtelen halkan kuncogok egy kicsit, mert édes emlékek töltenek el - Mekkorát kacagtam, amikor a fejedre esett az a fagylalt, amikor egy erkély alatt álltunk meg beszélgetni! Annyi jó dolog történt velünk, Rich, annyi csodálatos dolog! - mar bele ismét a fájdalom a szívembe, ami így csak még rosszabb - Hálásnak kellene lennem, hogy veled lehettem, ha csak ilyen rövid időre is, de nem megy, csak haragot érzek amiért nem lehetsz már mellettem. Mondd, miért nem volt nálad a gyógyszered? Miért nem feküdtél nyugodtan, ahogy kértem, mint máskor? - azt reméltem, nem fogok sírni, erre tessék… még pár percet se bírok ki könnyek nélkül, ha rá gondolok. Tudom, hogy mindenki másképp ismerte, ők el se tudják képzelni, hogy Ifjabb Richard Woolstonnak milyen kiváló humora volt, hogy szerette a mazsolás drazsét feldobni, és a szájával elkapni, kiváló táncos volt, és még soha nem olvastam szebb verseket, mint amiket a virágok közé szokott tűzni, amiket minden kedden ő hozott el nekem. Valószínűleg ezt a törődő, érzékeny felét nekem tartogatta, akikkel láttam, kimérten viselkedett, udvariasan, de távolságtartóan.
Tényleg azt hittem, hogy sofőr, ő pedig elmesélte nekem később, hogy milyen jól szórakozott eleinte, amikor én a kis naív, egy hatalmas cég vezérigazgatóját egyszerű sofőrnek néztem. Később azért nem mondta még el az igazat, mert érezte ő is, hogy ami köztünk van, az valami igazi, különleges dolog, amit a pénz csak beszennyezne és elrontana. Nem haragszom rá emiatt, csak azért, mert nem mondta el időben, hogy beteg, ha hamarabb tudtam volna, nem kérem rá, hogy biciklizzen velem, vagy tegyünk óriási hegyi sétákat, nem kergetőzök vele a tengerparton. Ha tudtam volna mindezt, akkor… még nyerhettünk volna egy kis időt.
- Azt mondtad, akkor éltél igazán amikor ketten voltunk, mintha a világon nem is lett volna más csak mi. - megcsóválom a fejem - Sokkal hamarabb el kellett volna mondanod az igazat, és akkor vigyáztam volna rád. Akkor nem hagytam volna, hogy megerőltesd magad miattam. - állandóan lelkifurdalásom van emiatt, hogy az anyjának talán igaza volt, és miattam halt meg. Nem kellett volna bicikliznie, meg futkározni velem, nekem pedig észre kellett volna vennem, hogy nem azért izzad mint egy ló, mert melege van… És ha betartotta volna a diétáját, ha nem evett volna velem mindenféle szemét kaját, hotdogot, fagylaltot, vattacukrot… igen, talán én is felelős vagyok a történtekért. De én nem kezeltem őt betegként, én nem óvtam a széltől is, hagytam, hogy olyan legyen mint a többi, normális fiatalember. Mellettem tényleg élhetett, nem egy üvegbúra alatt volt, mint valami kornyadozó szobanövény. Talán azért nem szólt a betegségéről, mert pont erre vágyott?
Hátam a fa hűvös törzsének támasztva gondolkodok. Nehéz helyzetben vagyok, de nem tudok és nem is akarok senkitől sem segítséget kérni. Mégis, talán itt lenne az ideje, hogy beszéljek Richard családjával. Joguk van megismerni a teljes igazságot rólunk, és…
- Mit gondolsz, már elég erős vagyok hozzá, hogy beszéljek az anyukáddal? - teszem fel a halk kérdést, miközben mindkét tenyerem a hasamra simítom, ujjaimmal mintha zongoráznék rajta. - Szerinted örülne neki? Vagy… azt gondolná, hogy hazudok? Valószínűleg még mindig haragszik rám, hisz azóta sem járt a boltban. Miért nem mondtad el te a családodnak, miért hagytál itt ebben a lehetetlen helyzetben? - újra elerednek a könnyeim. Tudom, hogy házat vett nekünk, hiszen az én nevemre íratta, hogy el akart vinni Európába, mert egyszer csak, több héttel a halála után megérkezett a vízumom, amit titokban kért. Hogy ő intézte el az öcsémnek az ösztöndíjat is… Miért nem mondta akkor el a családjának, hogy velem akar élni? Velünk, a mi kis új családunkban?
- Olyan sokat titkolóztál te buta! - csattanok fel dühösen, majd el is kerekednek a szemeim, és a levegő az se ki, se be a torkomon. Moccanni sem tudok. A világ egy nagy, vakító fehér folttá válik a hirtelen jött fájdalomtól. Mi történik? Amikor egy kicsit tisztulnak a gondolataim, igyekszem a légzésre koncentrálni. - Ne vidd magaddal… hagyd meg őt nekem. Kérlek… kérlek! - súgom, miközben a puha fűbe markolok a következő görcsös fájdalom előtt. A fájdalom már éles sikoltás formájában is megmutatkozik, és pár perc alatt oda is siet egy fiatalember a közelből. Taxit szerez, bevisz a kórházba. De már nincs értelme, akár hagyhatott is volna ott ahol voltam, elvérezni a füvön, ahol a családom többi tagja is van. Kislány lett volna, éreztem, hogy kislány. Még Richardnak is mondtam, pedig akkor még alig pár hetes lehetett csupán, honnan tudhattam volna? Camille lett volna a neve, és beteg volt, pont olyan betegsége volt, mint az apjának, csak ő nem kapott harminc évet ajándékba. Ő csupán hét hónapot kapott a pocakomban, halva született. Titokban vittem ki a hamvait, hogy az apja mellett lehessen, ő vigyázzon rá helyettem is. Legalább már ők ketten együtt vannak. Sietek, drágáim, csak várjatok meg! Várjatok meg engem is!

******
1965. május
Alig egy héttel az után, hogy teljes titokban vittem ki a kis Camille hamvait a temetőbe, megjelent a boltban Mrs Woolston. Hiába köszöntem, először csak hideg, rideg arccal nézett körbe, kétszer-háromszor is körbe sétálta az üzletet. Nem is láttam, mióta Rich meghalt. Csak hümmögött, néhány ruha ujját megfogta, majd vagy bólintott, vagy grimaszolt. Nem tudtam mire vélni a dolgot.
- Segíthetek esetleg valamiben, Mrs Woolston? - kérdeztem óvatosan, már másodjára, mire végre felém fordult. Korom feketében volt, tetőtől talpig, de még így is körüllengte valami éteri dívaság.
- Nem, semmi érdemlegest nem láttam itt. - kezdi a mondandóját, de furcsa hallanom, ahogy kissé minta megbicsaklana az asszony hangja. Amikor legutóbb itt volt, Rich is vele jött, és nevetéstől volt hangos az üzlet - Khm! Esett a színvonal, drágám, kapd össze magad! - teszi még hozzá, majd ahogy tesz még néhány lépést, visszafordul felém - És az alakoddal is többet kellene törődnöd, egy nő a te korodban nem engedheti meg magának, hogy bánatában zabáljon aztán úgy nézzen ki mint valami tehén! - az utolsó szavait bár sértőnek szánja, nem tudom annak venni. Egyrészt, mert nem tudja miért nagyobbacska a hasam mint annak előtte, másrészt látom a szemét.
- Igenis, Mrs Woolston. - bólintok engedelmesen. Ez a nő legutóbb amikor találkoztunk aranyásó gyilkos kurvának nevezett, felpofozott, és megtiltotta, hogy a fia temetésén, a szerelmem temetésén részt vegyek. - Még valamiben a segítségére lehetek, asszonyom? - kérdezem mindenféle érzelmektől mentesen, udvariasan, ahogy Richard tanította. A nő csak bólint megint, majd enyhén csücsörítve néz végig újra a ruhákon.
- Azt a bolerót, kérem. - veszi le a kabátját a próbához, én pedig már lépek is, hogy rá segítsem a bolerót. Szép galambszürke prém, műszőr, de csinos. - Ez műanyag! Szemét! - húzza el a száját - Gondolod, hogy majd műanyagot veszek fel, amikor nekem bunda jár?
- Nem, Mrs Woolston. - még a szememet is lesütöm szégyenteljesen. Abszolút igaza van, de úgy tűnik ez a beleegyező viselkedés csak olaj a tűzre.
- Kiabálj már! Mondj már bármit is, hogy elküldhesselek a pokolba! - csattan az éles hangja a falakon, de én továbbra sem nézek rá. Tudom mit érez, tudom milyen elveszíteni egy gyermeket. Nem fogom még én is bántani.
- Köszönöm, hogy benézett, Mrs Woolston. Ezentúl jobban fogok igyekezni, köszönöm az értékes tanácsait. - mondom inkább halkan.
- Te ostoba liba, gyűlöllek! - sérteget tovább, de egyre erőtlenebb, egyre céltalanabb az egész. - Gyilkos! - kiált újra, mielőtt megtántorodna, én pedig azonnal ugrok is, hogy a támasza lehessek. A pamlaghoz segítem, hogy leüljön, majd elé térdelve nézem, hogy rendben lesz-e. Úgy tűnik, ez a pillanatnyi kiborulása már véget ért, újra a régi önmagának látszik. A semmibe mered, úgy látom valamin gondolkodik.
- Hozok egy pohár vizet. - majd megyek is, és töltök neki egy jó nagy pohár hideg vizet. A kezébe fogja, de mintha máshol lenne, az emelvényt nézi, és szerintem látja maga előtt a fiát ahogy a csinos öltönyt igazítottam rá.
- Mindig is koravén volt, már gyerekként is állandóan olvasott. Persze a nők szerették, de nem a te fajtád. - végre felém pillant a merengő monológ közben - ne vedd magadra, kedvesem. Sosem voltatok egy súlycsoport, hála égnek. - teszi hozzá és végre halványan elmosolyodik - Régebben az üzlet volt az élete. Aztán hirtelen dudorászva ment végig a folyosón, és olyan helyekre kezdett el járni, aminek addig a közelébe sem ment. Vidámparkba meg moziba. - forgatja a szemét bosszankodva, én pedig mellé ülök és úgy hallgatom. - Koszos lett az inge, a cipője, mégis mosolyogva jött haza minden áldott nap. Nem tudtam miért. Gondoltam az eladások bizonyára emelkedtek… - jön ki egy furcsa hang a torkán, mire én is elmosolyodok. Igen, az rá vallott volna más esetben. Elmondta nekem, hogy bár sok nő kedvelte a társaságát, egy sem gondolta komolyan.
- Nagyon fontos volt neki az üzlet - bólintok inkább diplomatikusan, mire az asszony csak legyint.
- Persze, természetesen. De az utolsó évében más volt, az öccse jutott róla eszembe mindig. Kalandvágyó lett pedig tudta, hogy neki ez nem adatott meg. - közbe szólnék de csak felemeli a kecses kezét, így hallgatok tovább - Láttalak vele, még ha azt is hittétek nem figyeltem. - megint merengő arcot vág, én pedig lassan csúsztatom a kezem az övére. Nem kellett ide több szó, csak ült még pár percig, majd megrázta a fejét, és felállt, de esküszöm úgy mint egy királynő.
- Szóval kedvesem tedd rendbe ezt a kócerájt és magadat is, jövő héten érkezem a boleróért. Szőrméből készítsd. Legyen fekete. - mondta, majd távozott. És így is lett.

*****
1965. július
Már vagy tíz perce beszélek az öcsémmel telefonon. Tengerentúli hívás, vállaltam a költségeket, természetesen. Azt mondja, már nem érzi jól magát Oxfordban, haza szeretne jönni. Próbálom megérteni, hogy miért, mi romlott el ennyire, ilyen hirtelen. De nem tudja elmondani.
- Csak haza szeretnék menni, Pamacs. Te is hiányzol. - mondja újra kérlelve. Tanácstalanul sóhajtok.
- Ösztöndíjas vagy, egy ösztöndíjat nem szokás visszaadni. Kérlek, drágám, próbáld meg a kedvemért! Már csak egy év, édesem, egy év az egész, és hidd el olyan hamar el fog repülni! Karácsonyra pedig hazajössz majd, jó? - próbálom megnyugtatni, győzködni. Nagy nehezen belemegy abba, hogy jövő héten újra beszéljünk a dologról. Néhány másodpercig csak hallgat, én pedig legszívesebben azt mondanám, hogy azonnal üljön fel az első repülőre és jöjjön haza hozzám. Mióta Thomas nincs velünk, anya meghalt, és Richard is... már csak Patrick maradt nekem. Görcsösen harapok az ajkamba.
- Veled minden rendben? - kérdezi óvatosan, mire elmosolyodok, és lesöpröm a könnyeket az arcomról.
- Áh, tudod hogy van ez, sok a munka, vendégek jönnek-mennek, mindig van mit csinálni! - csicsergem vidáman, legalábbis annak szánom, de ő hallja a hangomon, hogy hazudok, hisz ismer. Megint csak a csend a vonal túlfelén, én görcsösen kapaszkodok a kagylóba. Ott kell maradnia, ez egy óriási lehetőség, Richard nem véletlenül intézte el neki. Nem cseszheti el! - Jövő héten hívj, oké? Nagyon szeretlek!

*****
1965. augusztus
Velem szemközt egy szörnyen undok hivatalnok magyaráz arról, hogy mekkora adóhátralékom van. De hát miért, nem értem! Csak a fejem rázom, amikor akkora összegekről beszél, amekkorát biztos, hogy nem tudok kifizetni. Richard ugyanis vett egy házat nekünk, amit az én nevemre íratott, de azzal akkor még nem számolt, hogy a háznak vannak bizonyos költségei is. Például az óriási adó. Nem is lakok ott, a ház közelébe sem mentem még soha, azt se tudom mi legyen vele, erre most kiderül, hogy ez fog csődbe vinni? Megköszöntem a tájékoztatást, majd nekiálltam gondolkodni, hogy mi legyen. A papírokat nézegettem, és azt, hogy tulajdonképpen milyen határidővel, mennyi pénzt kellene összegyűjtenem. El kell adnom a házat, nincs mese, de annyira sajog érte a szívem, még ha soha nem is akartam ott élni. Rich még be is rendezte nekünk, meglepetésnek szánta… nincs erőm még megválni tőle, hiszen szeretetből adta nekünk. Biztosan gyönyörű!
Épp ezen méláztam, amikor megszólalt a kis csengő az ajtónál, hogy Richard anyukája lépjen be rajta. A lehető legrosszabbkor jött, de számítottam rá, hiszen a ruháiért érkezett, amiket a múltkor a méretére igazítottam. Mindig olyan csinos! És igazából hálás is lehetek neki, hiszen már a barátnőit is ide szoktatta hozzám, a vevőköröm derékhadát ők alkotják, gazdag, csinos asszonyok, akik minőségi, egyedi és drága ruhákat akarnak.
- Mrs Woolston, de örülök, hogy látom! - köszöntöm, és már megyek is, hogy a megszokott két apró puszi az arcom mellett a levegőben cuppanjon el. Igen, már ennyire megbékélt a gondolattal, hogy egyáltalán nem tehettem semmiről sem. - Egy pillanat, és hozom a csomagját, segítek kivinni a kocsihoz is! - libbenek is a szépen összekészített ruhákért, a csinos púder színű kartondobozban, egyesével selyempapírral becsomagolva várják, hogy új gazdájuk szekrényébe kerüljenek.
- Nem kell sietned, drágám. - mindenkinek azt mondja, hogy drágám. Szerintem azért, mert nem emlékszik a nevünkre. Egy percre magára hagyom, nem sejtve, hogy majd belenéz az iratokba mire visszajövök.
- Meg is vannak! A múltkori brüsszeli csipke, amit kiválasztott, még nem érkezett meg, így az a kis fehér szatén alsószoknya még nem készült el. De amint megvan, telefonálni fogok, és már küldheti is érte a sofőrt. - ahogy az arcát nézem, arcomra fagy a mosolyom. Mi történt? Persze, hogy elolvasta az iratokat… dühös rám? Vagy mi történt?!
- Mióta is vezeted ezt az üzletet, kedvesem? - kérdez mindenféle kertelés nélkül.
- Négy éve, asszonyom. - a pultra simítom a tenyereim, és aggodalmasan nézem őt, mert nem tudom mit szeretne. - Anyámtól vettem át, mikor megbetegedett.
- Persze, persze. - legyint újra, imádom ezt a mozdulatát, amivel a lényegtelen információkat hessegeti el - Az anyád, itt dolgozott, a filmstúdióknál azelőtt, ugye? - bólintok. - Ha jól tudom, több produkcióban is részt vett, a jelmezeket tervezte ő is, így van? - ismét bólintok.
- A kedvenc munkája volt Miss Leigh [Only admins are allowed to see this link]az Elfújta a Szél-ben. Persze a filmben nem ő lett megjelölve, mint tervező, díjat sem nyert, de… - kezdem a mesélést, hiszen olyan büszke vagyok az anyukámra! Megint int, én pedig csendben maradok mint mindig. Talán ez a viszonylag jó kapcsolatunk titka az asszonnyal, hogy tudom mikor kell hallgatnom.
- Hm! - húzza el az orrát elgondolkodva. - Hívd fel a titkáromat hétfőn, hogy hol kezdesz. Addigra bizonyára elintézi neked, hogy valamelyik produkciónál lehess tervező. És természetesen nekem is szükségem lesz majd jelmezekre, amikor visszatérek a filmvászonra, neked pedig addig még gyakorolnod kell! Sokkal jobban kell igyekezned, drágám! - leesik az állam is. Hogy mi van?! Természetesen tudom, hogy fölösleges vele vitatkoznom, így csak megköszönöm a lehetőséget, kiviszem a dobozt a kocsihoz, és integetek neki ahogy elhajtanak.
Ez meg mi a fene volt?! Akárhogy is, azt hiszem, hétfőtől egy Hollywood-i film számára fogok jelmezeket tervezni és készíteni. Úgy tűnik, lett egy-két őrangyalom, akik nem hagyják, hogy pácba keveredjek, hiszen így meg is oldódott ez az egész adó-ház-mi is legyen mizéria.