• Ben & Pam •

[Only admins are allowed to see this image] Meglepődtem, amikor megtudtam Rich titkárnőjétől, hogy itthon van az öccse. Megsérült a háborúban, gondolom emiatt küldték haza. Az anyukája biztosan örül neki, hogy a fia hazatért, többé-kevésbé egy darabban. Bár kemény asszonynak tűnik, azért abban biztos vagyok, hogy bőven elég volt neki egy fiút elveszíteni. Egyébként is megbeszéltem még a múlt héten Becca-val, hogy majd valamikor együtt ebédelünk, csak szegénykémnek annyi dolga van, hogy nincs ilyesmire ideje. Nekem sem mindig, hiszen most már két állásban is dolgozom, és bevallom őszintén a filmstúdió szinte teljesen kizsigerel. A boltba is kénytelen voltam felvenni egy alkalmazottat, aki délelőtt nyitva tart, és kiszolgálja a vevőket amíg én a forgatásokon segítek a különböző ruhákkal. Délután én megyek be, hogy akinek igazítani kell, varrni kell vagy rendelést ad le, tudjak velük beszélni és intézni a dolgokat. Este pedig vissza a stúdióba, és varrom a jelmezeket. Nem sokat alszok mostanában, de nem panaszkodom, hiszen így legalább nincs időm túl sokat gondolkodni, és ez a rengeteg munka segít aludni is. A kimerültség miatt már nem forgolódok álmatlanul, hanem elalszok mint akit agyoncsaptak.
Viszont, úgy döntöttem, hogy ma meglátogatom a barátnőmet, és az elmaradt ebédekért cserébe viszek neki némi harapnivalót, ha már úgy alakult, hogy szabad a délelőttöm. Biztos ami biztos, a táskámba tettem a szép kis dobozban őrzött gyémántgyűrűt is, hátha találkoznék Benjaminnal, és vissza tudnám adni a családnak, hiszen őket illeti. Egy ilyen csodálatos, régi ékszernek a családban kell maradnia, talán majd neki nagyobb szerencsét hoz, mint a bátyjának.
A cég recepcióján még mindig felismernek, az öreg portás mosolyogva bólint és nyitja nekem az ajtót, hívja a liftet. Még emlékszik, hogy milyen gyakran hoztam ebédet Richardnak, csak, hogy lássam őt egy kicsit. Megköszönöm, majd a tőlem megszokott, szinte védjegyemmé vált mosollyal szállok be a liftbe, és nyomom meg a gombot, ami a vezérigazgató irodájának emeletére visz. Jó magasra megyünk, addig ellenőrzöm a kis kosárkám tartalmát is, hogy nem sérült-e meg, de szerencsére minden rendben van. Vidám léptekkel megyek Becca asztalához, és átadom neki a kosarat, amiben különböző finomságok vannak: egy kis csirkesalátás szendvics, egy üvegben frissen facsart narancslé, saláta, és egy nagy szelet meggyes pite. Hálás érte, hiszen nem lett volna ideje kimenni ebédelni. A Becca előtti magas pultnak támaszkodok, élvezem a jó időt és ahogy a [Only admins are allowed to see this link]harang módján libeg ide-oda. Értetlenkedik, és kérdi, miért pakoltam mindenből kettőt, mire csak elmosolyodtam, majd a nyitott iroda ajtó felé böktem a fejemmel. Úgy szeretnék találkozni vele, de bizonyára sok dolga lehet, zavarni semmiképp se akarom! Becca furcsa arcot vág, sose grimaszolt így Richarddal kapcsolatban, igaz, még sose láttam ekkora papírhalmokat az asztalán.
- Szóval vigyem be inkább én? - kérdezem kuncogva a lánytól, aki csak bólint, összeszorított ajkakkal. Gyorsan kiveszi az ő részét a kosárból, majd a kezembe nyom egy tálcát, és már vissza is fordul a papírhalmok felé. Vajon Rich mit mesélt neki rólam? Olyan fura, hogy még sosem találkoztunk, mégis mintha ismerném, a kedvesem rengeteget mesélt róla, hogy milyen különbözőek. Azt hiszem, bántotta, hogy nem voltak jó testvérek, és nagy tervei voltak azokra az időkre nézve, amikor Benjamin már hazajön és mindketten felnőttek módján tudnának viselkedni. Aztán persze lehet, hogy tévedek.
Bár az ajtó nyitva van, óvatosan kopogok rajta, és épp csak bekukucskálok, hogy nem zavarom-e.
- Benjamin Woolston? Bejöhetek? - kíváncsian fürkészem, pont ilyennek képzeltem a fénykép alapján. Vajon mit mesélt neki Rich? Mennyire lehetek vele közvetlen? Rettentően izgatott vagyok!

• Pamela & Benjamin •

[Only admins are allowed to see this image] Mióta kisántikáltam a kórház ajtaján, mást sem hallok, csak hogy a cég így, a cég úgy. Ezt kell csinálnom, azt kell csinálnom. Ugyan egyetlenegyszer sem kérdezte meg senki, hogy akarom-e ezt az egészet. A válaszom egy nagyon határozott nem lett volna. Anyám azzal győzköd, hogy ez egy tökéletes állás, ha egy sereg katonát tudok irányítani, akkor pár dolgozó emberrel sem lesz gondom. A titkárnőm egy szörnyeteg, napi ezerszer ront rám a külön féle problémáival. Most ezt írja alá, most azt írja alá, menjen el a megbeszélésre, egyeztessen a mérnökökkel. Még egy ilyen hét és önként kötöm fel magam arra a hetyke kis kampóra, ami a plafonba van rögzítve, hogy egy ronda virágtartó lógjon le róla. A testvéremnek mindig is pocsék ízlése volt, pont, mint az anyámnak. Az iroda olyan mintha Rich múzeuma lenne. Minden felé az ő dolgai hevernek, egyértelmű, hogy anya nem szedte össze a személyes cuccait, csak lezárta a helyet. Az ideiglenes vezető a folyosó másik felén lévő, kisebb irodát kapta meg. Első dolgom az volt, hogy kidobtam azt a perverz, kövér vénembert. Az ő helyét akartam elfoglalni, de persze ez sem jött össze. A vezérigazgató nem ülhet egy egérlyukban. Nekem nagyon is szimpatikus volt az a sötét kis iroda. Mintha nekem találták volna ki, jó messze a titkárnő asztalától.

De persze nekem Richard birodalmát kellett elfoglalnom, ezt a giccses, a halott bátyám parfümjétől bűzlő helyet. Rich nincs többé, ezt még nem fogtam fel igazán. Mivel régóta távol voltam és a temetésre sem tudtam hazajönni, nem realizálódott bennem a dolog. Most is olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban beléphetne az ajtón azt mondva, hogy tévedés volt az egész. Vagy egy rossz vicc, bár a bátyám nem bővelkedett humorérzékben. Percekig mereven bámulom az ajtót, hátha mindez megtörténik, ha elég sokáig szuggerálom, de semmi. Már épp kiülne arcomra a csalódottság, mikor a titkárnője kivágja az ajtót és egy halom aktakupacot pakol le elém, aláírandók címszóval. Mire mindet átolvasom, lemegy a nap legalább négyszer. Nagy sóhajjal állok neki a feladatnak. Ezt megcsinálom, aztán egy hónapig ne is lássam ezt a helyet!

Az első órák csendes munkában telnek.  Egyik dossziét kapom fel a másik után. Néhol elakadok, de a bátyám jegyzetei nagyon sokat segítenek. Hogy lehet valaki ennyire precíz és rendezett? Ettől is feszültté válok, mintha mindennel az arcomba nyomnák, hogy ő mennyire tökéletes lény volt. Persze csak a testi gyengeségét leszámítva. Nagy dolog, ha csak az egészséged az, amiben jobb vagy a bátyádnál. Mellette mindig így éreztem magam, mint egy rossz piszkozat. Csendesen dolgozok tovább, a huszadik mappa után, már elég rutinosan bánok a dolgokkal. Ennek ellenére, utálom minden másodpercét a nyugalomnak, ezért is érint pozitívan, mikor az ajtó felől a nevemet hallom.
- Igen, tessék. Jöjjön csak be! – Kapom fel a fejem, hogy a tekintetem egy gyönyörű szőke nőn állapodhasson meg. Sok mindenre számítottam ezen az emeleten, de ilyen jelenségre aligha.  Sárga ruhájában olyan, akár a tündöklő napsugár. Mióta vannak ilyen alkalmazottak a cégnél?
– Miben segíthetek kisasszony? –  Az udvariasság nevében állok fel, most is óvatosan terhelve a lábam és igyekszem elfedni a végtagomon végig futó fájdalmat. – Kérem, foglaljon helyet! –Halvány mosollyal intek az asztalommal szemben üresen álló hely felé. Remélem, hogy nem valami asszisztens, vagy póttitkárnő, aki még több szart zúdít a nyakamba. Köszönöm, ennyi papírmunka éppen elég erre az évszázadra.  
- Sajnálom, de nincs túl sok szabad időm… -Bebiztosítom magam arra az esetre, ha tényleg valami nem kívánatos munkát akarna rám sózni. Az asztalom roskadozik, én pedig nem fogok minden napot ebben a mauzóleumban tölteni.

• Ben & Pam •

[Only admins are allowed to see this image] Bevallom, néha be szoktam még járni a céghez. Nem azért, mert itt dolgozom, amúgy sincs semmi közöm hozzá, se a családhoz. Hanem mert Rich irodáját egyszerűen csak bezárták, és Becca néha be szokott engedni, én pedig végig simogatom a személyes tárgyait, szimatolom az egyik szekrényben lévő ingjeit (tartott itt is párat, mert - ezt kevesen tudják róla - előszeretettel ette le az ingeket vagy a nyakkendőket ebéd közben). Kicsit furcsa azt látnom, hallanom, hogy más ül ebben az irodában, de talán ez így van rendjén, már nagyon sok idő eltelt azóta, majdnem egy év is… Te jó ég, majdnem egy év…
Becca az ebédnek örült, és még pár percet beszélgetni is tudtunk, de olyan szörnyen feszültnek tűnik! Nem értem, máskor sokkal kevesebb papír tornyosul az asztalán, sokkal kevésbé leterhelt… vajon az új főnöke miatt? Bizonyára nehéz az átállás, bár kizártnak tartom, hogy Richie káoszt hagyott volna maga után. Sőt! Meg lennék lepve, ha így sok hónappal később, összeomlottak volna a dolgok, annyira imádta amit csinált, és végtelenül precíz is volt. Mindig hónapokkal előre tervezett és dolgozott.
Kezemben a kis kosarammal, és a tálcával kopogok be, remélem nem fogom zavarni Benjamint. Ahogy válaszol, látom rajta a megkönnyebbülést, valószínűleg rosszabbra számított, talán valamelyik osztályvezetőre?
- Köszönöm! - már sietek is be, kezemben a holmikkal. Látom, hogy felállt a székből, hogy üdvözöljön, de nem mulasztom el azt az apró grimaszt sem, ami átszaladt az arcán. Hallottam, hogy a lába sérült meg, így feltételezem, némi fájdalommal küzdhet még. Gyorsan leülök a heyre, amivel kínált, hogy ne ácsorogjon sokáig, majd még halvány mosollyal fürkészem az arcát.
- Semmi baj, tudom, hogy rengeteg dolga lehet. Egy ilyen nagy vállalatnál mindig ezer a dolog, és minden döntés felelőssége egyetlen vállat nyom. - jegyzem meg gyorsan, icipici nosztalgiával a hangomban, és nem mulasztok el villámgyorsan körülnézni. Még minden ott van a helyén, szinte semmit sem mozdítottak el. Nagyot nyelek, mert megrohamoztak az emlékek.
- Pamela Carter vagyok, és igazából csak… beszélni szerettem volna magával, és hoztam egy kis ebédet is, gondoltam bizonyára nincs rá ideje, hogy kimenjenek ebédelni Beccaval... Richard vagy a partnerekkel ment ebédelni, vagy Beccaval. De mivel neki sincs ilyesmire ideje, gondoltam... - pillantok rá kissé bűnbánóan, szinte az elnézését kérően. - Ha megengedi…? - kérdezem, miközben a tálcához nyúlok, hogy amennyiben engedélyt ad rá, a papírkupacok közt egy kis helyet szorítsak neki, és elkezdhessem kipakolni az ebédet. Ha nem adott engedélyt rá, akkor csak visszateszem a tálcát oda ahol volt.
- Én csak… Richard miatt jöttem. Nem… nem mesélt rólam semmit? - teszem fel már nagyon-nagyon bizonytalanul és félve a kérdést.

• Pamela & Benjamin •

[Only admins are allowed to see this image] Egyetlen előnye annak, hogy a fivérem irodájába kényszerültem az, hogy minden titka nyitott könyvvé vált előttem. Csakhogy ezeknek az információknak, ma már semmi hasznuk sincs. Azért nem mulasztottam el átnézni a fiókokat, hátha valami érdekesre bukkanok. Azzal az érzéssel tettem mindezt, mintha bármelyik percben lebukhatnék. Csakhogy Rich nem jön ide többé, a titkárnőnek meg köze nincs ahhoz, hogy mit teszek ezzel a sok vacakkal, amit a rokonságom felhalmozott. Utálom az olyan holmikat, amiknek semmi funkciója nincs, csak vannak és porosodnak. Na, ebben az átok irodában, pontosan 14 ilyen dolog díszeleg.  Mind egytől egyig anyám és Rich ízlését tükrözik. Ha tehetném, mindent kipakolnék és végül is, megtehetem…

Visszatérek a munkához még mielőtt Becca rajtakapna a lógáson. Nem ismertem még ennyire idegesítő nőt eddig, de ő aztán tudja, hogyan kell felborzolni az idegeimet. Nem szemtelen, vagy tenyérbe mászó, ami még inkább bosszant. A maga csendes módján, szúrós tekintetével próbál meg kikészíteni, amikor csak a közelemben van. Tényleg nem akarom ezt az egészet, mégis sikerült rövid idő alatt becibálnia az irodába. Elvégzek egy kis munkát, aztán úgy eltűnök, hogy ezer nap alatt sem akadhat a nyomomra. Ez a terv, s magamban már a részleteket dolgozom ki, mikor a gondolatmenetem és a munkám is félbe szakítja egy gyönyörű nő. Hát mégis csak van Isten!

Tekintetemmel követem az ismeretlen nő mozdulatait, miközben próbálom legyűrni a lábamba nyilalló fájdalmat. Sok mindenre számítottam ezen a helyen, de erre éppenséggel pont nem. Lehet, hogy túlzottan elszoktam a hétköznapi élettől?
- Ha nem kíván újabb feladattal meglepni, akkor azért szakíthatok egy kis időt önre! Sokat tud a vezérigazgatók munkájáról, csak nem bajlódik ön is egy cég vezetésével? – Arcomra először kiül a megkönnyebbülés, aztán mégis megfeszülnek a vonásaim egy percre. Ha a hölgy valamiféle igazgató, akkor mégis csak azért jött, hogy a nyakamba zúdítson valamit, amire kicsit sem vagyok kíváncsi. Kérlek, mond, hogy egy angyal vagy, aki csak segíteni akart megszabadulni a mappa halomtól!

Csendesen hallgatom végig a mondókáját, de vagy én vagyok gyengeelméjű, vagy az angyal zavaros, mert nem sokat értek a dologból. Talán ismerte Richardot? Hát persze, hogy ismerte, ha csak így besétált az irodába át a harapós lelkű titkárnőn.
- Köszönöm …- megdöbbenve nézem az elém helyezett tálcát. – Mivel érdemeltem ki ezt az ellátást? Bocsássa meg bárdolatlanságomat, de aligha értem ezt a helyzetet. – Nincs támadó él a hangomban, csupán némi zavartság. Végül is nem minden nap hoz ebédet nekem egy idegen nő.
- Tehát jól ismerte Richardot. És én miben lehetek a szolgálatára? – Lassan összeáll egy elképzelés a fejemben, bár talán vajmi köze van az igazsághoz. Az ebéd minden esetre remekül néz ki, ezért már megéri rászánni a nőre az értékes munkaidőmből.
- Richárd nekem soha semmiről nem mesélt! Beavatna, kérem?! – Azt már nem teszem hozzá, hogy én sem nagyon beszéltem az életem alakulásáról a fivéremmel. Csak annyit tudtunk egymásról, amennyit feltétlen muszáj volt. Most már bánom, de nem változtathatok a dolgokon. Rich elment, örökre elment és az a tetű, még csak el sem búcsúzott tőlem. Nem is rá haragszok, hanem magamra. Hamarabb vissza kellett volna jönnöm, akkor még ma is élne!
- Ön nem éhes? Esetleg csatlakozhatna hozzám! – Kedvesen invitálom, pont úgy, ahogy anyám teszi a vendégeivel. Persze nála soha sem lehet tudni, hogy mikor tesz hashajtót az ételbe. Szerencsére rám ez sem jellemző.

• Ben & Pam •

[Only admins are allowed to see this image] Már többször is késztetést éreztem, hogy kipakoljam az irodából Rich személyes holmiját. Nem lett volna sok, egy dobozban is elfért volna talán, ha tényleg nekiállok és összeszedem. Másnak értelmetlen, értéktelen kacatok, csak nekünk jelentettek sokat. Becca viszont nem engedte, azt mondta érjem be azzal, hogy beenged az irodába néha, Mrs Woolston ugyanis mindent érintetlenül kíván hagyni. Szóval, az emlékeink maradtak a helyükön, porosodni, hogy senki arcára se csaljanak mosolyt. Elvégre kinek jelentene bármit is egy kis ezüst doboz, benne mozi, vidámpark, állatkert, színházi jegyekkel? Pedig tudom, hogy Richie mindet elrakta, néha még a vacsora számlát is, ha kedves emlékek fűződtek hozzá. Vagy az a kis repülőgép makett, amit tőlem kapott szülinapjára?
Besétálok az irodába, és gyorsan leülök a helyre, amivel Benjamin kínált, hogy ne kelljen soká ácsorognia a sérült lábával. Ahogy az arcát fürkészem, akaratlanul is ismerős vonások után kutatok, de szinte egyet sem látok. Talán csak ezt a furcsa kis csillanást a szemében, amiről azt hittem, hogy csakis Richard sajátja.
- Csak egy egészen apró cég vezetésével, szóra sem érdemes emellett a vállalat mellett. De sokat tanultam a barátomtól. - mosolygok rá, mert igen, elég sokat tanultam az eféle cégek vezetéséről. Például azt, hogy néha el kell engedni a dolgokat. Az emberek megdöbbennének, hogyha tudnák, hogy Richard Woolston, a tökéletes üzletember milyen sokszor választotta a golfozást vagy a délutáni szivarozgatást a munka helyett. Néhány probléma ugyanis megoldja magát - így vagy úgy.
Ahogy gyorsan kipakolok mindent a tálcára, megint elfogy a tennivaló, és a másodpercek kínzó lassúsággal vánszorognak, egyik a másik után, tikk-takk… tikk-takk, a falióra hangjától mindig is megőrültem, ez a monstrum úgy zakatol mint egy gőzmozdony!
- Maga Richie testvére. Ez csak természetes. - felelem a kérdésére még mindig mosolyogva, mintha magától értetődő volna. Elvégre, ha egy hajszálnyit jobban alakul az élet, most a sógorommal ülnék szemközt, és nem egy számomra tökéletesen idegen férfival. Megértem a zavartságát, hiszen még nem találkoztunk, de reméltem, hogy legalább is valamit mesélt neki rólam a bátyja. A jelek szerint egy árva kukkot sem.
- Igen, ismertem. - felelem, persze, hogy jól ismertem a vőlegényem… aztán, válasz helyett inkább elgondolkodva húzom össze a szemöldököm. Tulajdonképpen, ezen még nem gondolkodtam el, hogy mit is szeretnék tőle. Természetesen vissza kell adnom a gyűrűt, hisz családi örökség, se talán mégse ezzel kellene kezdeni az ismerkedést. Amikor pedig azt mondja, hogy Rich semmit nem mesélt neki, teljesen tanácstalanná válok. Így azért egy kicsit nehezebb lesz. Azt hittem… szóval, reméltem, hogy barátra lelek majd Benjaminban, akivel tudnék néha beszélni, aki legalábbis sejti, hogy milyen nehéz az élet a bátyja nélkül, de egyáltalán nem ezt kaptam. Nem egy szövetségest, sokkal inkább egy kívülállót. Aki valójában inkább én vagyok ezen a helyen. Nem vagyok senki, se családtag, se alkalmazott, mégis hogy gondoltam, hogy majd beállítok ide az ebéddel meg a hülye gyűrűvel mint valami holdkóros? Talán az is vagyok. A fényképek és Rich történetei alapján úgy éreztem ismerem az öccsét, de most amikor itt vagyunk szemtől szembe, rá kellett döbbennem, hogy semmit sem tudok róla, vagy ő rólam.
- Bocsánat, nem akartam zavarni. - már szedem is össze a holmimat, nem mintha otromba módon itt akarnám hagyni válaszok nélkül, de talán közel egy év után végre felfogtam, hogy semmi közöm ehhez a családhoz. Idegenek vagyunk egymás számára. Aztán megáll minden gondolatom egy pillanatra, ahogy Benjamin értetlen arcára pillantok, a furcsa csillanás a szemében, ez az ismerős kis vonás mégis maradásra biztat.
- Úgy tűnik, Rich jobban szerette a meglepetéseket és a titkokat, mint bárki sejtette volna. Talán ez az utolsó nagy meglepetése és most aztán baromira elégedett magával. - keserédesen mosolyodok el, mert valóban, imádott meglepetést okozni, a másik embert váratlan helyzetek elé állítani. - Mi… mi jártunk egy ideig. - próbálom finoman becsomagolni az információt, mielőtt még teljesen a frászt hoznám szerencsétlen férfira. Ha azt mondanám, hogy a fivére megkérte a kezem és kicsapnám a gyűrűt az asztalra, egész biztosan taccsra vágom a napját. Szeretném legalább Benjaminnak elmondani, hogy én voltam Richarddal amikor rosszul lett, és szívesen elmondanám neki, hogy úgy sajnálom, hogy nem tudtam segíteni a testvérének. Őszintén nézek a szemébe, mert sok minden más mellett valószínűleg erről sem tud, hogy az anyja híresztelésével ellentétben egyáltalán nem otthon, párnák közt hunyt el a fivére. A tálcára pillantok, majd egy széles mosollyal rázom meg a fejem, nehogy már pityeregni kezdjek amikor őt sokkal nagyobb veszteség érte, mégis miféle dolog lenne?!
- Hát, jól elrontottam az ebédet, nem igaz? - mégis kinek lenne kedve enni vagy egyáltalán étvágya ilyenkor? Nem is várom tőle, igazából udvariasságból hoztam neki is, ha már Becca barátnőmnek hoztam egy kis elemózsiát. - Khm! - köszörülöm meg a torkom, majd úgy döntök jobb ha az egész családot békén hagyom végre, ahhoz viszont vissza kell adnom a gyűrűt is. - Egy csere miatt jöttem, Benjamin. Van nálam valami ami a maga családjáé, és ebben az irodában van valami, amit kérnék cserébe.