• Rosie × Mommy •

California Dreamin' :: • Sunny Cal • :: Los Angeles :: Los Feliz :: A Radical Gentleness szerkesztősége

• Rosie and Pippa•

You're still my love and my life,you're my one and only

I held you close to me Felt your heartbeat and I thought I am free Oh, yes and as one are we And I know I'm beyond Nothing and no one can break this heart Like an image passing by, my love, my life In the mirror of your eyes, my love, my life I can see it all so clearly All our love so dearly Images passing by Like reflections of your mind, my love, my life Are the words I try to find, my love, my life But I know I don't posses you With all my heart, God bless you You're still my love and my life You're my one and only

[Only admins are allowed to see this image]

A mahagóni dolgozóasztal tetejét a kávéval egymáshoz ragasztott cikkek ragacsos, kiszáradt terítője fedte be. Már az ajtóból is jól kivehetőek voltak az ebédidei félhomályban az írások és képek térképén hagyott bögre talapzatának lenyomatai, melyek a fontosabb szövegfoltokat fogták közre, ahogy kalózok rajzolt helyszíntervén a kincses láda pozícióját karikázták be. Az utolsó nap használt olló szétnyitva henyélt, a kiskanál még mindig az asztal alatt feküdt elanyátlanodva, hová ejtettem indulás előtt, s honnan időszűkében már nem vettem fel. Pápaszemem az asztali lámpa nyakán hintázott, ahogy a résnyire nyitva hagyott ablakon keresztül belopódzott a délutáni frissülés szele. Az irodába visszatért élet az asztal fölött tornyosuló tábláról, mint őszbe boruló fákról a leveleket, úgy szárította le a kiragasztott, színes megjegyzéseket. Még mindig előhívatott képek vártak rám, hogy a lapzárta előtt megfejtsem azokat, s kiválasszam közülük a társadalmat emocionálisan felkavaró hatásvadászt.

Kimerült voltam a harminchét órán át tartó utazástól. Mocskosnak, elhasználtnak, erényvesztettnek éreztem testemet, amiért megannyi kocsi anyós- és hátsó ülését, valamint csomagtartóját kipróbáltam Chicagotól Californiáig utazva. Karom elfáradt a stoppolástól, hangszálaim enerválttá váltak az utazópartnerek gyomrába való lyukbeszéléstől. Mindet szóval tartottam egytől egyig, s a legszűkösebb helyeken is meghúztam magam csak azért, hogy relative ingyen és bérmentve átjussak az államok egyik partjáról a másikra.
Az elején még azt hittem, hogy tényleg bármit odaadnék a célirányos szállításért, amit nem várhattam el ingyen. Ám ezen „bármi” határai egyre szűkösebbé lettek, ahogy a sofőrök kívánalmai otrombán, pajzán mód elfajultak, s még erőszakossá is fejlődtek. Nem tettem semmit, amivel lelkiismeretem ne birkózott volna meg, s még az utolsó könyvemet, s két pár cipőmet is feláldoztam azért, hogy letegyenek a város központjában. De mást nem adtam. Céltudatosságomnak úgy látszott, hogy gátat szab az a fajta félelem, amit a testiség miatt éreztem már egészen fiatalkorom óta. Pontosan a második világháború alatt angol területen megesett atrocitások indokolták mindezt.
S ugyan a fekete férfi azt ígérte, hogy a lakcímemig is elhoz, ha tövig benyelem – és nem a sértéseit, mert más kontextusban, a szó legszorosabb értelmében értette felhívását a keringőre. Ezért is állt olyan hevesen bosszút, mikor mertem ellentmondani neki a város határában lévő benzinkúton.
Levetve magamról ezen adósság terhét, úgy határoztam, hogy a fennmaradó kilométereket gyalog, mezítelen lábbal teszem majd meg. Lábikráim izom-húrjain a görcs játszott élvetegen, s fájdalom lüktetett a verőerekben, megadva az alap ritmust a hatodik óra gyaloglásához. Sem az aszfalt, sem az apró kavics, de még a gizgazos területek szúrós, éles levelű növényei sem tettek jót érzékeny bőrömnek. Égési sérülések, vízhólyagok, mély és felszíni sérülések tarkították jobban és kevésbé fájlalt lábaimat.
Így nem mehettem haza. Kócosan, talpig feketében, az úttól meggyötörten, mezítelen, vérző, sajgó lábfejjel. Első utam így a sietve hátrahagyott szerkesztőségbe vezetett, azon belül is az irodámba. Menedékembe.

A kényelmesnek tetsző karosszék látványa az ablak alatt maga volt a testet öltött mennyország számomra abban a pillanatban. A lerótt utolsó másfél métert követően reményvesztetten hullottam alá a kipárnázott ülőalkalmatosság ölébe, alsóvégtagjaimat azonnal tehermentesítve, s felemelve őket a földről. Még arra jók voltak, hogy az ablakot feljebb toljam, így nagyobb felületen engedve be a kinti frisslevegőt. California gejédes szabadságának ízét, amivel hazug módon kecsegtette a lakosságot. Hiába utaztam át a keleti partra végighallgatva az odaát alakuló radikális, fekete nacionalista mozgalom tüntetésén elhangzott ideológiai vonal legalapvetőbb vonásait, meg kellett állapítanom, hogy a szabadság, a nyilvánosságra hozatal pont annyira lehetett csak szabad, ameddig azt a kormányon lévők legalizálták. Az itthoni látszólagos elégedettség illúziója ketyegő bomba volt csupán. Az ideérkező hírek, a rajtam és hatáskörömön kívül eső erőszakos informátorok a napokban aktiválhatják a ketyegő szerkezetet, s újabb emberi áldozatokat állíthatnak ki sorfalként a rendőri brutalitásokkal szemközt az utcákra.
A hőzöngő feketék elveszítették élő kordonjukat, az erőszakmentes ellenállást hirdető Martin Luther Kinget, s vezetőik radikalizálódtak. Embereket áldoztak fel, hogy a megnövekedett statisztikát magukra öltve indulhassanak harcba.
Még nálam is eljött a pont, miután túl közel kerültem a problémák apadatlan forrásához, hogy optimizmusom szilánkosra tört. Kifogyott belőlem a szusz, értelmetlennek láttam felkelni, legalapvetőbb, az életben maradáshoz kellő szükségleteimet kielégíteni. Nem volt jó szavam az emberiséghez, nem volt erőm a harchoz. Gyenge voltam. S a megannyi utcai harcokban elhalálozott még engem is megállásra késztetett. Talán nem is érte meg, mert nem érdemelték meg. Mert nem volt megoldás. Bizonytalanul vergődtem, s ezekben az időszakokban jórészt elbujdokoltam a külvilág elől. Bezárkóztam, elvesztem, hitemet kerestem és motivációmat a folytatáshoz.  

Vegetáló agóniám nyomán gyakran nyúltam az asztalomon hagyott cigarettáért. Trixie hozta. Mint mindig. Tulajdonképpen hetente szerezte be az újabb dobozt, mert annak ellenére, hogy sosem engedtem a külvilágnak, hogy dohányozni lásson, s kézzel-lábbal elleneztem, hogy bárki is ráfanyalodjon a gyilkos szálra, túl gyakran szívtam magam is. Kétszínű lettem volna magam is, ki bort iszik, mégis vizet prédikál? Az erkölcsi hanyatlás az életem legtöbb területét megbélyegezte egy ilyen kérdést követően, s úgy dőlt be minden célom depresszíven a kiugró szakaszt követően, akár egymás mögé állított dominók.
Talán túl sokat vállaltam. Talán túl sokat akartam, csak éppen kevés és gyenge voltam hozzá.

Szám szegletében fityegett a sárga, füstölgő bláz, míg annyira felemelkedtem a székből, hogy a farzsebembe hajtogatott papírfecniket elő tudjam húzni. A megfelelő sorrendbe helyezve a papírlapokat, egy legépelni való tudósítás várt rám a fekete egyetemisták és a chicago-i rendőrök közötti brutális mészárlásról. Átolvasás, korrektúrázás helyett azonban a földre szórtam a papírokat.
Nem ment.
Időre volt szükségem.
Egy rövid kis időre, hogy eldöntsem, akarok-e felbujtója lenni a helyi, autonómiára, emberi jogokra áhítozó kisebbségnek. Féltem. Őszintén féltem egy újabb háború eshetőségétől, amit talán a feketék kérdése tágíthat világméretűvé. Az amúgyis instabil helyzetben, én lehettem volna, aki belülről rohasztja szét ezt az álomszerű várost is, majd lepraként terjeszti el kiadványával az agresszív fellépés lehetőségét. Mert a példa megvan. Csak követni kell. Ha ők megtették, ti is képesek lehettek rá.
Mert egységben az erő. Mert ha mind egyet akartok, elérhetitek a célotokat.

Felperzseltem a gyufaszál végét, s néhány percig néztem, ahogy ujjaim között izzik a narancsos világ. A földre kellett volna vetnem, s személyemmel együtt felgyújtani a szerkesztőséget, majd hagyni porig égni.
Csak a bizonytalan kopogás zökkentett ki, minek hatására leráztam az aprócska lángnyelvet.
– Nincs itt senki. Ebédszünet van… én sem vagyok itt.

• Rosie and Pippa•

You're still my love and my life,you're my one and only

I held you close to me Felt your heartbeat and I thought I am free Oh, yes and as one are we And I know I'm beyond Nothing and no one can break this heart Like an image passing by, my love, my life In the mirror of your eyes, my love, my life I can see it all so clearly All our love so dearly Images passing by Like reflections of your mind, my love, my life Are the words I try to find, my love, my life But I know I don't posses you With all my heart, God bless you You're still my love and my life You're my one and only

[Only admins are allowed to see this image]

Terhes gondolataim mellé nem hiányzott a helyi külvilág gondja-baja, óhaja-sóhaja, öröme-vigyora. Emocionálisan mobilizálhatatlannak éreztem magam ott és akkor. Ahogy egyre mélyebbre csúsztam a forgó irodai szék karfái között, úgy azzal egyenes arányban magasabbra és magasabbra pakoltam a munkahegy szerpentinjén lábaimat.
Lelki szemeim előtt még élénken vibrált a búcsúkép, amivel magam mögött hagytam a zúgolódó Bostont. Fülembe itták magukat a tömeg által kántált leadek, s a képek megkarmoltak. Sérüléseim gyógyulni nem akaró varját egymagamban kívántam elnyalogatni.
Szólni vagy hallgatni?
Menni vagy maradni?
Ha lett volna bennem elegendő optimizmus, s felelőtlen buzgalom, akkor feltehetőleg átrendezve a két kulcsfontosságú kérdést, utóbbra hagyom a szívemhez közelebb álló, sokkal inkább vágyott cselekvést: megyek és szólok. Szónokolok: a sarki bolt pultján, az utcai lámpaoszlopra felkapaszkodva, a park padján, a múzeum tetején, a híd véges pillérjének margóján.
A világban látott háborús veszteség emberáldozatainak képe azonban minduntalan megkísértett. A szabadságukért harcolók és az örök igazságot vágyók halála egy újabb veszett indok miatt száradhatott volna fel az égre. Háború, aminek kimenetelében még maga a kirobbantó sem hitt, nem e volt véglegesen halálra ítélve?
Meg kellett tennem, még ha most a legapróbb tettlegességtől is megremegtek végtagjaim.
Mennyi időt adhatok az ötlet elvirágzásának? A lelkesedés sárba tiprására, a bostoni emberek szabadságjogának nyílt fel nem vállalására volt-e bocsánat? Miért pont most riasztott a gondolata egy házhoz jövő totális háborúnak nemzetségek és nemzetiségek között, mikor tagadhatatlanul szikrára vágyott a közhangulat a végleges elboruláshoz?
Tollért nyúltam. Akartam.
De szerencsémre az ajtó lapon rezonáló kopogás felébresztett a vérontó kómából.

Legnagyobb megdöbbenésemre a legkisebb, legkevésbé várt, mégis a legjobban szeretett józanságom tündérgúnyába öltözve érkezett hozzám.
– Rosie?
Elsőre képzelgésnek nyilvánítottam vékony hangját, ésszerű szavai azonban hamar realizálták a lehetetlennek tűnő lehetőséget.
– Rosie!
Mintha nem égette volna a kimerültség kínja lábaimat, úgy pattantam fel ültemből, hogy az ajtóhoz siessek, s feltárjam a nehéz lapot a lányom előtt. A legjobb gyógyszer volt jelenlegi fájdalmamra a kis szőke.
– Persze, hogy nem így kell játszani, prücsök… de jó, hogy látlak. Hiányoztál. Jaj, de hiányoztál!
Napokat töltöttem távol tőle, így térdre rogytam előtte a parkettán, hogy széttárt karjaim közé, mellkasomra húzzam, s hosszan öleljem. Magamba szívtam édeskés otthon illatát puha gyermektestének, s több csókot is hintettem arcára, mielőtt arcomat visszafúrtam volna szőke tincsei közé. Ki akartam élvezni a pillanatot, hogy ő is ott volt, s én is ott lehettem.
Ő lett volna a válasz, az indok, hogy miért hagyjam veszni a felkelés ingerült szellemét? Hát ezért küldted őt, Istenem?
– Hogy vagy kicsim, és mit csinálsz itt teljesen egyedül, hm? Hol van a mama?
Azonnal meg kellett volna fednem, hogy elcsavargott, hogy felügyelet nélkül jött át a főutcán, hogy valószínűleg senki nem tudott útjának céljáról. Ám ehelyett elcsitítottam anyai aggodalmamat, hogy ott simítsam angyalarcát, ahol érem, s még tovább tartsam őt közel magamhoz.