• California dreaming in the 60's•



 

 

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


Pippa Golightly
• a média minden lében kanálja •

Pippa Golightly




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 14.

• Hozzászólások száma • :
24

TémanyitásBenjamin × Pippa
Benjamin × Pippa EmptyHétf. Aug. 05, 2019 5:08 pm


• Benjamin and Pippa•
If I could turn back time I'll go wherever you will go

[Only admins are allowed to see this image]

Tőlem volt hangos a lépcsőház éjjel fél egykor, ahogy pihegve neki dőltem az üres falszakasznak a postaládákkal szemközt, s légvételeim rendezése közben felköhögtem a tüdőmet ülő mocskos kátrány maradékát. Hangszálaim vékony membránja még ekkor is karcos volt az órák óta tartó hangos szavaktól. Szívem töretlenül dobogott torkomban, ereimet adrenalin mosta át. Határozottan hatása alatt voltam még az elfajult tüntetésnek. Határozottan lett volna még mindig mondanom a törvény embereinek, akiket lojalitásuk a bürokráciához pénzből csavart lánccal kötött. De nem tehettem. Már nem volt biztonságos odakint. Az én érdekemben kellett kimaradnom ebből. Hiszen az összecsapás már nem puszta kézzel folyt odakint a macskakövön a sikátorokban. A sötét tömeg masszájába repítettek golyót az igazságosztók a fullasztó gázok felhőjén át, s gumibotjaikat használva okoztak komoly sérülést a kivonuló laikusokban.

Reformeri merészséggel tapadtam még egy perc erejéig a vasajtó üvegbetétjének, hogy láthassam az utcán menekülőket. Kócos voltam, hajtincseim arcomba tapadtak, fehérneműm utolsó nüánsznyi négyzetmilliméteréig eláztam odakint. Az esőről menekülve nem vettem észre combom fájdalmát, mit a lőtt sérülés okozott. Vér szivárgott végig farmerom alatt, minek nem tulajdonítottam különösebb figyelmet. Sosem gondoltam volna, hogy sajátom. Az izgalom oly mértékben hipnotizálta érzékeimet, hogy képtelen voltam felismerni a fájdalom mérgét az idegvégződéseken felgyúlva.

Mehetnékem volt. Vissza kellett mennem. Segítenem kellett. Ott volt a helyem.
Az ajtó üvegének másik felére azonban hirtelen egy feldagadt arcú férfit kent fel két rendőr. Szavakat suttogott felém, ujjai lecsúsztak az esőtől nedves átlátszó felületen, de már nem értettem őt, s nem segíthettem rajta. Hirtelen rebbentem hátrébb, hogy a fordulóban lévő téglaoszlopnak takarásában rejtőzzek el.
Vakmerőség lett volna a részemről azonnal visszarohanni a tömegbe, s feladni magam, mint a tüntetés egyik főszervezője. Engem kerestek, hiszen a hatóságok taktikájuk szerint csírájában kívánták elfojtani a felkelők hangját, s motivációját. De ahogy Benjamin mondta, nekem még holnap délig szabadlábon kellett maradnom, hogy beszámolhassak a rádióadás körém szervezett élő műsorában a tüntetés valódi mibenlétéről. Ha őket el is kapják, ha bele is halnak, de a saját leszármazottjaik jövőjéért mennek el. Én nem adhatom fel magam értük. Nem hallhatok meg idegenekért, nem lehetek a fekete hajkoronák között az egyetlen szőke üstök, mert nekem ennél nagyobb dolgokat kell véghezvinnem. Még megannyiuk szemét kell felnyitnom, s kezüket fogva az utcára vezetnem. Vigyáznom kell magamra, hogy a végén a megérdemelt módon becsüljenek meg.
Ó, mit meg nem tettem volna abban a vészterhes pillanatban, ha tudhatom, hogy Benjamin még életben van!
Az utcai üvöltözés, a lövések hangja, a dulakodás csak fél óra múlva szakadozott fel. Mintha a hullám eloszlatásával sosem lett volna nyoma az emancipálódó kisebbség első fegyveres fellépésének a köztudatban.

A szívem visszahúzott az utcára, az eszem és a Benjaminnak tett ígéretem azonban visszatartott a vesztembe való meneteléstől. Be kellett számolnom a közvéleménynek az igazságról. Mindenkinek tudnia kellett, hogy nem a feketék támadtak a fehérekre, hanem azok állítottak konyhakést a tíz éves kislány kezébe, mikor az pénzt csúsztatott egy pohár kakaóért cserébe a pultra a kiszolgáló személyzet elé.
Nem tehettem ki a lábam a háztömbből.

Fáradt lábaim még mindig az izgalom extázisától reszkettek, ahogy felmásztam a negyedikre, s elbotorkáltam a megfelelő ajtóig. Anyám lakása, ahol tizennégy éve éltem, s ahol most Rosie aludt. Vajon tényleg aludt? Vagy engem várt, hogy megbizonyosodhasson róla, hogy az édesanyja épségben hazaért, s még holnap reggel is ott fog ülni a kávéja felett az asztal sarkán?
Halkan osontam beljebb. Az ajtó még be sem csukódott mögöttem, de én már azon voltam, hogy lerángathassam lábaimról a szűk farmernadrágot, amit most a víz ragasztott még erőteljesebben felhámomhoz.
A féllábon való ugrálás közben vettem csak észre, hogy a lakásban valaki még fent volt. Égett a konyhában a villany, hová az előtérből nyílt az ajtó. Nem számítottam esti társaságra, s az anyámon vagy a lányomon kívül mást el sem tudtam képzelni az asztalnál ülve. Ahogy azonban beljebb botorkáltam, egyik kezemben cipőmmel, térdeim alá csúsztatott farmerban, borzasztóan szedett-vedetten, Benjamin Woolstone-nal találtam szembe magam.
Percekig azt sem tudtam, hogy mosolyogjak-e örömömben, vagy bűnbánóan csócsáljam el alsó ajkam, amiért megfeledkeztem róla, hogy a férfit ma vacsorára invitáltam hozzánk.
– Ó, a francba…
Végignézve az asztalon, végülis valaki csak főzött. Két személyre terítéket is tettek fel, s egy üveg vörösbor álldogált az ócska kockás asztalterítő peremén. Ha nem esett ki néhány óra memóriámból, s nem jártam itt tüntetés közben megfőzni, akkor valakinek marha hálásnak kellett lennem.
Mielőtt azonban bármit is fűztem volna a férfi jelenlétéhez, netán fohászkodtam volna bocsánatáért, amiért hajnalba nyúlóan megvárattam őt, lehajolva visszaerőszakoltam testemre az idegőrlően vizes farmeranyagot. Alulöltözöttségem nagyobb illetlenségnek számított az ő társadalmi rangjának társaságában, mint ázott kutya küllemem. Röhejes lehettem, ahogy ugrálok a parkettán, hogy visszaférjek az elvileg rám szabott nadrágba.
– Benjamin, borzalmasan sajnálom… hazudhatnék. De én… elfelejtettem, hogy jössz… meg aztán közbejött a… – az utcai rendbontás nevén nevezése helyett kifelé kalimpáltam karommal. – Borzasztóan sajnálom, hogy ennyi időt elraboltam tőled… pedig még csak most jöttél haza, biztos lett volna jobb dolgod valami dekoratív nő mellett, mert én aztán most még esztétikailag sem tudok gyönyört adni… meg… úgyse… nem azért jöttél. És az rendbe van, nem is azért… hívtalak, meg…
Hadarásom határokat nem ismert, ahogy egyre inkább zavarba jöttem a félrebeszéléstől.
– Basszus, hagyjuk… tudom, hogy nem azért jöttél. Hogy… áh… én. Úristen de örülök, hogy megvártál.
Ha nem haragudott rám annyira, hogy azonnal kereket oldjon egy szigorteljes dorgálás után, akkor közelebb futottam hozzá a magam kislányos örömével, hogy a nyakába akaszkodva átöleljem, s percekig el se engedtem.
– Jó téged egészben látni. Jó, hogy itt vagy… de jó, de jó, de jó!
Az utca adta hektikus öröm még nem fogyott ki mellkasomból, s remegő hangom kántálás közben egyre élesebb, harsányabb lett őszinte boldogságomtól.
– Jaj, most még össze is vizezlek… a fenébe. Látod, Ben… még mindig ön- és közveszélyes vagyok. Lehet engem kellett volna a vietnámiak közé engedni, s lányosan sikoltozva tették volna le a fegyvert. Röhejes vagyok… és… áh, és még meg sem kérdeztem, hogy hogy vagy?
Néha rám fért volna, hogy jókora pofonnal illessem magam, hátha korábban befejezem minden egyes irritatív gondolatom monologizálását.
Kiszabadultam az öleléséből, s ha a nagy örömködés közben még fájdalmat, kellemetlenséget is okoztam neki azzal, hogy ráléptem, belerúgtam sérült lábába, akkor annyit hátráltam, hogy sikerrel nekiütköztem az étkezőasztalnak.
Belsőm képtelen volt nyugodni. Benjamin jelenléte ugyan hatalmas sokként hatott rám, de tekintetemet még mindig az ablakra kaptam, valahányszor üvöltést vagy lövés hangját hozta a szél. Zavarodottságomat még csak titkolni sem tudtam, miközben az asztal peremét szorítottam egyensúlyi helyzetem mentsváraként.
– Remélem, nem unatkoztál. Anyám és Rosie szórakoztattak? Vagy lefárasztottak? Vagy mennél? Vagy vacsorázol velem? Már ha még nem romlott meg az étel… nem is tudom, hogy mióta áll ez itt. Tényleg sajnálom, basszus! Téged talán még soha nem várattak meg ennyire… szégyellem magam.
Nyughatatlanul beszéltem önmagam lenyugtatása érdekében, s a férfi elhallgattatásáért, hiszen őszintén féltem tőle, hogy szigorteljes lesz késésem miatt első hozzám intézett szava.
Már el is felejtettem, hogy mennyire megértő tudott lenni.
Egykor még engem is megértett.

MADE BY TORIE




[Only admins are allowed to see this image] [Only admins are allowed to see this image]
Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
Gyorsválasz lehetöség

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
California Dreamin' :: • Sunny Cal • :: Los Angeles :: Los Feliz :: Pippa Golihtly Otthona-