• California dreaming in the 60's•



 

 

• Ben & Beth - Éljen a gyógytorna •

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


Elizabeth Monroe

Elizabeth Monroe




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 28.

• Hozzászólások száma • :
6

TémanyitásBen & Beth - Éljen a gyógytorna
Ben & Beth - Éljen a gyógytorna EmptySzomb. Aug. 03, 2019 10:34 pm







Szereplők: Benjamin Woolston & Elizabeth Monroe
Vissza az elejére Go down


Elizabeth Monroe

Elizabeth Monroe




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 28.

• Hozzászólások száma • :
6

TémanyitásRe: Ben & Beth - Éljen a gyógytorna
Ben & Beth - Éljen a gyógytorna EmptySzomb. Aug. 03, 2019 10:44 pm

• Ben és Beth •
a játékhoz illő rövid kis idézet

[Only admins are allowed to see this image]

[Only admins are allowed to see this image] [Only admins are allowed to see this image]

A mai napon egészen lassan telik az idő. Tíz percenként nézek a karórámra, de olyan, mintha már órák teltek volna el. A nővérek szobájában vagyok, ahova nem szűrődik be a kórház zaja. A nap legjobb része, amikor leülhetek egy pillanatra, de nem panaszkodom. Sohasem szoktam, mert amellett, hogy sokat kell állni, szeretem a munkám. Rengeteg jó embert ismertem meg, akiknek az az egyetlen hibájuk, hogy rosszkor voltak rossz helyen, ezért megsérültek, vagy megbetegedtek. Emlékszem, amikor az első nap beléptem a Saint Marie Claire tágas, ódon kapuján. Mr Clearwater szúrós tekintettel méregetett, mint ahogy az általában lenni szokott. Meg akartam felelni, valahogy mégis azt a benyomást akartam kelteni, mintha nem rettentene meg pár szigorú szempár, ezért a hosszú kabát alá vidám, össze nem illő ruhadarabokat vettem fel. A főorvos úr megdörzsölte szakállát, mitha csak mondani akart volna valamit, de aztán mégsem tett megjegyzést, hanem inkább beljebb invitált, és megmutatta, hol öltözhetek át. A nővérek készségesek voltak. Talán elmondható, hogy mindent az idősebb kolléganőknek köszönhetek.
Ám ahogyan az lenni szokott, megismerkedtem a betegekkel is. Eleinte csak kisebb dolgokat bíztak rám, de késöbb elláthattam sérüléseket is. Az egyik ilyen betegem volt Mrs Nelson, aki idős kora ellenére vidám természet volt. Mikor őt ápoltam, mindig szóba elegyedett velem, és akármilyen rossz kedvem volt, ő fel tudott vidítani kedves szavaival, habár ez az én feladatom lett volna. Neki nem volt rá szüksége...
-Elizabeth, azt hiszem, elég a mélázásból. Be kéne adnod a betegeknek a gyógyszereket a kettes és a hármas teremben, illetve lesz még egy katonád, akinek a lábát kell átkötöznöd, és a gyógytornás kezelését is el kell végezned.
A gondolataimból Mrs Harper, a főnövér szakított ki. Arcán semmiféle kedvességet nem tudtam leolvasni. Már megszoktam. Ezt a nőt talán még sosem láttam mosolyogni, ám annál többet hallhattam a rikácsoló, kiosztó hangnemét, amelyet vajmi kevesen viselnek el. Még a legkedvesebb, legnagyobb nyugalommal megáldott nővérek is kifakadnak attól, ahogy beszél hozzájuk, és ezen meg sem lepődök.
-Rendben, Mrs Harper. Máris... -biccentek a teás csészével a kezemben, és a forró italba hörpintek.
-Ne máris, én most kértem. Nem érünk rá egész nap teázgatni. Fél óra múlva itt lesz Mr Woolston. Szeretném, ha elégedett lenne...
Valahogy így képzelem el a katonai kiképzéseket is, pedig még sosem hallottam, hogyan beszélnek a parancsnokok a katonákkal.
-Azonnal... Persze... -hebegtem, és ijedten az asztalra tettem a teás csészét, majd felpattantam. Szinte már csak a tisztelgés maradt le. -Megyek is...
Kisiettem a szobából, és a gyógyszeres szekrényhez vettem az irányt, amik egy külön helységbe voltak elzárva. Miután kijöttem a szobából, a betegek felé vettem az irányt. Sokan egész könnyedén fogadták el a fájdalom enyhítésére szolgáló pirulákat, ám voltak olyanok is, akiket hosszasan kellett unszolni, ezért kicsúsztam az időből. Miután végeztem, a kezembe vettem a férfi kórlapját, és sietősen a kijelőlt szoba felé vettem az irányt.
A terem előtt, ahol a gyógytornákat szoktuk végezni, már várt egy sötét hajú, jól öltözött alak. Ekkor még csak ennyi rajzolódott ki belőle. Ám amint közelebb léptem hozzá, kék szempárral találtam szembe magam.
-Jó napot. Ön biztosan Mr Woolston. -köszöntem neki mosolyogva, és felé nyújtottam a kezem köszönés képpen.
-Elnézést, hogy megvárattam, de egy kicsit elhúzódott a betegek kezelése. - léptem hátrébb egy lépést, és reméltem, hogy nem ez lesz az utolsó munkanapom...

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down


Anonymous
Vendég

Vendég




TémanyitásRe: Ben & Beth - Éljen a gyógytorna
Ben & Beth - Éljen a gyógytorna EmptyKedd Aug. 06, 2019 12:09 pm


• Elizabeth & Benjamin •
A fájdalom csak gyengeség, ami elhagyja a testet.
Itthon az idő sokkal lassabban telik, mint az embereim körében. Olyan, mintha csupán vánszorogna, épp ahogy én mozgok a mihaszna lábammal. Fél év, ennyi kell ahhoz, hogy tökéletesen meggyógyuljak az orvosok szerint, de már most úgy érzem, mintha legalább 10 éve raboskodnék ebben a városban. Visszavágyok oda, ahová tartozom, miközben gyűlölöm, hogy ennyire gyenge vagyok. Ha jobb katona lettem volna, nem sérül le a lábam. Gyorsabbnak kell lennem és jóval éberebbnek, nemcsak miattam, hanem az alám rendelt zászlóalj miatt is. Csak erre tudok gondolni már egy jó ideje éjjel-nappal egyaránt. Mindig is önmarcangoló típus voltam, de lassan már teljes búskomorságba üldöznek az ilyen irányú képzeteim.

A mai nap sem indult jobban, mint az előző tíz. Az éjjeli rémálmok miatt, alig aludtam valamennyit, persze altatóval nem vagyok hajlandó mérgezni a testem. A borongós idő hatására, a lábam is jobban sajog a szokásosnál, mintha tízezer apró tűvel szurkálnák minden egyes másodpercben. Kívülről, csupán annyi látszik, hogy jobban húzom a szokásosnál. Az elmúlt időszakban, már tökélyre fejlesztettem a fájdalmam elrejtését. Néha el is mosolyodok, nehogy azt higgyék, hogy hamarosan felkötöm magam. De mindez csak a látszat, még az ajkam felfelé görbülése is csak egy maszk, semmi több. Nem vagyok jól, sem testileg, sem lelkileg. Ez az igazság, viszont nincs az a pénz, hogy ezt bevalljam bárkinek is. A legtöbbször önmagam előtt is tagadom a gyengeségeimet, így könnyebb elviselnem.  

Összeszorított foggal teszem meg a lépéseket a kocsitól egészen a kórház bejáratáig. Örömmel leülnék, hogy megpihentessem fájó végtagom, de nem engedhetem meg magamnak azt a luxust. Egy gyenge katona semmit sem ér! Apám ezt annyira belém verte, hogy ha akarnám, sem tudnám elfelejteni. Így is érzem magam! Semmit sem érek, ezért küzdenem kell! Kevesebb, mint fél év múlva ismét a zászlóalj élén lépek majd a harcmezőre. Megteszem, nem is annyira a hazámért, inkább önmagamért.

Végigsántikálok a betegek és nővérek tömegén, hogy elvergődjek ahhoz a teremhez, ahol, ha minden igaz, gyógytornában részesít egy kórházi dolgozó. Ilyesmiben még soha sem volt részem, nem is csoda, hogy végül segítséget kell kérnem ahhoz, hogy megtaláljam a kijelölt célt. Szerencsére egy kedves ápolónő rögtön eligazít, még el is kísér egy darabon. A háború borzalmairól kérdez, de azt hiszem, nem vagyok túl jó szónok ahhoz, hogy szavakkal le tudjam írni azt, ami a fronton történik. Megkönnyebbülés telepszik rám amint elhívja az egyik orvos és magamra maradok a keresett helység ajtaja előtt. Két fából készült szék is terpeszkedik mellettem, de a szenvedéseim ellenére sem veszem őket igénybe. Egészséges lábamra helyezem a testsúlyom, s türelmesen várakozok. Épp csak pillanatok telnek el, mire egy ismerősnek tűnő hang a családnevemen szólít. Először nem is tudom hová tenni a lányt, de aztán hatalmas, barna szemei elárulják. Láttam már őt, nem is egyszer. Még évekkel ezelőtt, mikor nagyapám vezette a céget. Elfogadom a felém nyújtott kezet, majd ajkamhoz emelve lágy csókot hintek rá, egész idő alatt a nő tekintetét vizsgálva.
- Szép napot Elizabeth Monroe kisasszony! – remélhetően nem csalt az emlékezetem, s tényleg Miss Monroe áll előttem. Lassan emelem fel a fejem, s várom a reakcióját. Hát nem emlékszik már rám, hiszen annyi összejövetelen futottunk egymásba felnőtt korunk hajnalán? Vagy mégis tévedtem? Talán nemrégiben is ott volt a Ford Motor Company nagyszabású összejövetelén, amin én persze nem jelentem meg. Utálom az ilyesfajta összejöveteleket. Anyám persze tajtékzott a dühtől. Mily megalázó a viselkedésem! Szörnyű!
- Maga lesz a kijelölt gyógytornászom? – Nincs semmilyen él a hangomban, annak ellenére, hogy kissé feszélyezve érzem magam. Pont egy csinos, fiatal nő előtt kell végigszenvednem ezt az egészet? Aztán meg átkúszhatok még kötözésre is, hogy egy újabb fiatal nővér szörnyülködjön a hátam és a vállam tarkító mély sebek és hegek egyvelegén. Itthon lenni rohadt megalázó!
- Alig ismertem meg magát, lenyűgözően sokat változott az elmúlt évek alatt, de a tekintete elárulta. Az édesapjával találkoztam a minap, még mindig ő az egyik legjobb mérnök a cégnél. – Beszélgetést próbálok kezdeményezni, hátha elterelhetem a gondolataimat erről a kínos pillanatról. Nem kaphatnék egy nagydarab, zord férfi gyógytornászt? Előtte nem szégyellném annyira a gyengeségem.


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down



Ajánlott tartalom




TémanyitásRe: Ben & Beth - Éljen a gyógytorna
Ben & Beth - Éljen a gyógytorna Empty

Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
Gyorsválasz lehetöség

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
California Dreamin' :: • Sunny Cal • :: Los Angeles :: Beverly Hills :: Saint Marie Claire Hospital-