• California dreaming in the 60's•



 

 

• Benjamin Ford-Woolston •

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


Anonymous
Vendég

Vendég




TémanyitásBenjamin Ford-Woolston
Benjamin Ford-Woolston EmptySzomb. Júl. 27, 2019 11:41 am


• Benjamin Ford-Woolston•
“I regret I have but one life to give for my country.”


• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •


becenév
Ben, Ford, Woolston alezredes

születési hely és idő
Houston, Texas, USA; 1933

életkor
32 éves

foglalkozás
Tengerészgyalogos zászlóalj alezredese
A Ford Motor Company örököse

családi állapot
Magányos

szexualitás
Heteroszexuális

csoport
Rendvédelem
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
H
áború. Mindig lelkesedéssel kezdődik, akár a szombat esti meccs vagy az első randevú. De a háború igazi arcát akkor látod, amikor haldokló bajtársadat karjaidban tartva örülsz annak, hogy élsz.


1965. szeptember...
Katonai pszichológiai vizsgálat 3. szakasz; Kötetlen beszélgetés


-Üdvözlöm Woolston alezredes, vagy szólítsam inkább Mr. Fordnak? – Szegezi nekem a kérdést sötét keretes szemüvege mögül egy szemre való, szolid pasztell sárga ruhát viselő középkorú nő miközben bebicegek a beszélgetésre kijelölt szobába. Erősen húzom a bal lábam, de túl büszke vagyok ahhoz, hogy mankóra támaszkodjak. Otthon olykor egy szép faragású, méregdrága sétabotot használok, ami anyám ajándéka volt. Őnagyságát mégse égethetem le azzal, hogy ősember módjára az erdőből hazahozott fadarabra támaszkodok, amikor hív a természet. A mellék helység bizonyára rossz néven venné a bárdolatlanságom.
- A Woolston megteszi kisasszony.–Kimérten válaszolok. Kissé kényelmetlennek érzem a helyzetet, hiszen még soha sem jártam nőnemű pszichológusnál. Eddig csupán férfitársakhoz volt szerencsém és mellettük aligha tévelyedett a tekintetem harisnyába bújtatott gyönyörű lábakra. Általában tudok viselkedni, hiszen anyám annyi előkelő helyre cipelt el már eddigi életemben, mint égen a csillagok. Viszont frusztrált vagyok, mióta hazatértem. Ezzel magyarázom magamnak azt, hogy hosszasan elidőzik a tekintetem a nő alakján mielőtt a szemébe néznék. – Bocsásson meg, mit is kérdezett? – Próbálok elhelyezkedni egy hamis kényelmi ábrándokkal kecsegtető öblös fotelben, de akárhogy mozdulok, merev lábam nem értékeli a helyzetet.
- Ön  Benjamin Ford-Woolston a 3/3. tengerészgyalogos zászlóalj alezredese. Houstonban született az úr 1933-as évében. Apja Richard Woolston a hadsereg egykori tábornoka. Bevetés közben elhunyt, 1962 decemberében, épp a nyugdíjazása előtt. Jól mondom? – Úgy sorolja az adataimat, mintha ezek nem lennének többek puszta szavaknál. Igaza is van, mégis apám említésére ezer emlék tódul fel az elmém egy olyan hátsó és rideg sarkából, ahová a legrosszabb dolgok kerülnek.  Richard Woolston tábornok kemény ember volt, keményebb, mint amilyenné én valaha válni tudnék.

••••

Emlékfoszlány 1945-ből…

A kandalló párkányán katonai kitüntetések hosszú sora porosodik. Időről időre megállok, hogy megcsodáljam apám kincseit. Vonzzák a tekintetemet, annak ellenére, hogy édesanyát mindig valami újdonsággal tér haza. Ezekhez mégsem ér fel semmi sem, mert, ahogy apám szokta mondani, ezek becsületből, vérből, bátorságból és szenvedésből születnek. Mindig is a kitüntetések voltak a büszkeségei, hiába próbáltam meg kivívni a figyelmét. Már 12 éves vagyok, jól bánok a harci eszközökkel és száz fekvőtámaszt tudok kinyomni egyhuzamban, utána persze napokig alig tudok megmozdulni az izomláztól. Mégsem vagyok elég jó az édesapámnak. A bátyám szívproblémákkal született, vele alig foglalkozik. Az ő szemében egy fiú csak akkor ér valamit, ha elég erős. Ezért próbálok minden erőmmel még jobbá válni. Tudom, hogy egyszer elismer majd.
- Benjamin! – Megrezzenek a hang hallatán és semmi jóra nem számítva fordulok meg. Felmenőm az ajtóban áll, kezében nadrágjának barna öve, arcát düh torzítja el. Ösztönösen hátrálok egy lépést, aztán mikor lábam a kandalló kövének ütődik, mégis dacosan emelem rá a tekintetem.
- Anyád azt mondta, hogy nem vártad meg a bátyád. Tudod jól, hogy mi a dolgod! - Ökölbe rándul a kezem a harag és a félelem elegye miatt. Rich megint elárult. Tudom, hogy nekem kell vigyáznom rá, holott ő két évvel idősebb nálam. Azt is tudom, hogy soha sem szabad magára hagynom, de ma már egyszerűen nem bírtam elviselni tovább.
- Tudom uram! Többé nem teszek ilyet! Sajnálom uram! – Visszafordulok a kandalló felé, megmarkolom a peremét és összeszorított foggal tűröm a rám kimért büntetést. Egy férfi nem sír. Egy férfi nem sír. Egy férfi nem sír… Mondogatom magamban, mégis kiszalad egy könnycsepp a szemem sarkából.

••••

- Igen, jól. – Szűkszavúan válaszolok az adategyeztetés közben. Az egész puszta formalitás, már jó pár alkalommal átestem ezen a folyamaton. Apámról kérdezget, és én készségesen válaszolok, de természetesen az egykori tábornok erőszakos oldalát nem említem meg. Ahogy előre hajol a hölgy, kellemes betekintést enged blúza finom anyaga alá. Amíg jegyzetel, sóvárgó pillantásom próbálom megzabolázni.
- Édesanyja Maryvonne Ford, egykori színésznő. Ha jól tudom nyíltan háborúellenes.  Ez igazán érdekes. Egyetlen testvére Ifjabb Richard Woolston, 1964-ben elhunyt. – Motyog magában, miközben én ismét elkóborlok az emlékek ösvényein. Anyám, apám nyomására háziasszonnyá vált, de soha sem mondott le a színésznők tarka életéről. Most pedig, épp azon van, hogy visszatérhessen a népszerűek bűnös világába.

••••

Emlékfoszlány 1949-ből…

A kanapán ülve veszekszem a bátyámmal, aki épp az iskolával nyaggat. Szívem szerint megütném, de tudom, hogy olyat nem tehetek. Elfojtom hát a mérgem, ahogy mindig. Rich úgy tesz, mintha hozzá képest csak egy izmos kis hülye gyerek lennék. Utálom, hogy ennyire nagyra van magával, csak azért, mert az iskolában jobban teljesít. Mi ketten egymás tökéletes ellentétei vagyunk. Ő gyenge, beteges és nagyon okos. Én energikus, egészséges, erős, de ami a tanulmányokat illeti, épp hogy közepes vagyok. Ő anyánk kedvence, én apám játékszereként élek. Ez mindig is így volt, már rég nem bánom. Még mindig nem vagyok elég jó neki, de tovább küzdök. Nemsokára belépek a seregbe és akkor majd, akkor biztos, hogy végre büszke lesz rám.
Hangos, csilingelő nevetés üti meg a fülünket. Anyám szó szerint betáncol a nappaliba, maga után húzva egy jól öltözött ismeretlen férfit. Mindketten eleget ittak már ahhoz, hogy a mosolyuk őszinte legyen. Megvető pillantást küldök a nő felé, aki a világra hozott, de ő mit sem törődve velünk a szobák felé kíséri a vendégét. Undorodok attól, amit művel, de nem lépek közbe. Apám az életét kockáztatja, miközben ez a nő, semmibe veszi a házassági esküjét. Tudom, hogy a kapcsolatuk nem túl jó, tudom, hogy a Tábornok nagyon következetes ember, de ezt mégse veszi be a gyomrom.
Dühömet később a hátsókert masszív és terebélyes fájának törzsén adom ki. A kezeimen vér csurdogál, miközben az elmémet egyetlen gondolat gyötri. Nem vagyok elég erős, sem testben, sem lélekben.
Egy hónappal később kivertem a következő fickó két fogát, cserébe anyám egy hónapig nem szólt hozzám.

••••

Anyámról, majd a bátyámhoz fűződő kapcsolatomról is feltesz pár kérdést a pszichológusnő. Már egy órája ülök vele szemben, mire végre felém tereli a beszélgetés fonalát. Mindenre úgy válaszolok, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tudom, hogy mit kell mondanom ahhoz, hogy megkapjam a szükséges engedélyeket. Nem szerelhetnek le, nekem vissza kell mennem. A tengerészet az életem.
- És az alvással mi a helyzet? Nincsenek rémálmai? – Az ezredik kérdés, amire nem felelek őszintén. Természetesen nincsenek, ez a hivatalos válaszom, annak ellenére, hogy alig aludtam a hazatérésem óta. Minden éjjel újra és újra átélem Thomas halálát, pedig annak már négy éve. Mikor megsebesült, mérföldeken át cipeltük a biztonságos zónához. Az utolsó pillanatig hittem, hogy túl fogja élni, de a gyomrába fúródott lövedék belső vérzést okozott. Barátom és bajtársam a karjaim közt vesztette életét. A mindig életvidám, mosolygós férfi még haláltusája közben is csak a kishúgát emlegette. Ez a lelkemig hatolt mély árkot vájva a belsőmbe. Én vajon kit emlegetnék? A menyasszonyomat! Ez lett volna a helyes válasz, esetleg az édesanyámat, de abban a pillanatban, egyikőjük sem jutott az eszembe. Ha abban a pillanatban én haltam volna meg, akkor is, csak egyvalami járt volna a fejemben… Nem voltam elég erős!
- Mit gondol erről az újságcikkről? – A kezembe nyom egy friss, ropogós napilapot, aminek a címoldalán szembesülök egy rólunk készült képpel. A Starlite-hadműveletet, melyben magam is megsérültem, taglalja.  

Cikk:
„1965. augusztus 18-án reggel fél hétkor a 3/3. tengerészgyalogos zászlóalj,  Benjamin Ford-Woolston alezredes vezetésével partra szállt Van Tuongtól délre, An Cuong mellett: komoly ellenállásba ütköztek, de a Galveston könnyűcirkáló lövegeinek segítségével néhány óra alatt megtisztították a környező dombokat és elindult északnyugatnak a falukomplexum felé. Hozzájuk csatlakoztak a Nathaniel Aymslowe ezredes fennhatósága alá tartozó 4/2. zászlóalj, akik helikopterrel érkeztek az előre kijelölt leszállóhelyekre. A kombinált akcióban végül sikerült bevenni az ellenség állásait, de csak súlyos veszteségek árán. Hat nap alatt 614 gerillát tettek harcképtelenné, 45 halottjuk és durván 200 sebesültjük árán. Az 1. vietkong ezredet ezzel nem sikerült teljesen megsemmisíteni, de az akciót így is sikerként könyvelték el.”

Kétszer is átfutom tekintetemmel a sorokat. Tudom, hogy ez egy egyszerű cikk, melyben csupán nagy vonalakban taglalják az eseményeket, mégis feléled a dühöm. Embereket vesztettünk el, olyanokat, akik a barátaim voltak, olyanokat, akiket a szeretteik hazavártak. Talán csak azért csapom le az újságot, mert én is a 200 sebesült egyike vagyok. Vagy csak azért, mert tudom, hogy a következő ilyen akcióban nem vehetek részt. 6 hónap, ezt mondta az orvos. Minimum fél évig nem térhetek vissza a harcmezőre.
- Azt gondolom, hogy az életüket vesztett katonák több tiszteletet érdemelnének. – Morgom a fogam között szűrve, de mielőtt a többi kérdésre válaszolnék, igyekszem lenyugtatni magam. Nem láthatja meg a nő, hogy mennyire megvisel ez az egész.
- Miért szeretne visszamenni? Nem örül, hogy maga mögött hagyhatta a borzalmakat? – Ezt a kérdést nap mint nap nekem szegezi valaki. Talán nincs is erre helyes válasz. Mit mondhatnék? Azért, hogy bizonyítsak a halott apámnak? Vagy magamnak? Esetleg mert nem ismerek másfajta életet?


••••

Emlékfoszlány 1965. augusztus ….

Egy dezertőrnek hála megtudtuk, hogy jelentős gerillatámadás várható a bázisunk ellen. Az 1. vietkong ezred, 1500 fővel rontott volna nekünk. Végre megkaptuk az engedélyt, hogy nagy erővel odavágjunk. Eleinte minden simán ment, épp ahogy azt elképzeltük. Aztán elszabadult a pokol. Nate és én mindent megtettünk, ez mégsem volt elég. Az embereink hullani kezdtek. Igyekeztünk betartani a „Senkit sem hagyunk hátra.” elvet, ez nagyban lelassított minket.  Vér áztatta a mezőt, könnyek, fájdalom és félelem uralták a teret, mégsem hátráltunk meg. Aztán órákkal később, egy hangos robbanás után a földön találtam magam. Egyik lábam súlyosan roncsolódott, a fájdalom olyan élesen hasított belém, hogy üvölteni akartam, de már ahhoz sem volt erőm. Pár emberem körém gyűlt és én az erőmet összeszedve hördültem fel. – Szükség van magukra, menjenek Aymslowe ezredes után!

A világ lassan elsötétült. „Senkit sem hagyunk hátra, ezt maga tanította nekünk!” Tört felém egy halk hang a szélben. Az utolsó villanás az elmémben: Hát végül tényleg nem voltam elég erős….

Napokkal később egy kórházi ágyon tértem magamhoz. Az életem annak köszönhettem, hogy az embereim először megtagadták a parancsom. Az életüket kockáztatták csak azért, hogy megmentsenek.

Nehéz szemhéjam lassan csak lassan tudom mozgásra bírni. A fejem túl kába, feltehetőleg a gyógyszerek hatására. Fekete foltok cikáznak a szemem előtt, majd a kép színessé válik piros, zöld, sárga köröket látok. Aztán tisztul a kép és egy édes mosolyú angyal tekintetét fedezem fel a foltok mögött.
- Köszönöm, hogy visszajött alezredes úr!– Hangja lágy, cirógató érintése megnyugtató. Fel akarok ülni, de nehéz testem az ágyhoz szegez. Megvannak még a lábaim? A fájdalom azt üzeni, még meg…. Erősebbé fogok válni!


••••

Mire beköszöntött a szeptember, már a saját lábaimon jártam az utcákat. Erősen bicegve ugyan, de egyedül, minden segítség nélkül jöttem el erre a vizsgálatra is.
- Katona vagyok, az a dolgom, hogy bármit megtegyek a hazámért. Csak egy életem van, de ebben az egyben hűen fogom szolgálni az országomat! – Meglepődök, mikor a nő elmosolyodik. Nem kérdez többet, csak folyamatosan jegyzetel. Feszülté tesz a csend. Mostanában annyi minden tesz feszültté. Nagyobb szükségem van erre az engedélyre, mint bármikor. Amilyen gyorsan csak lehet, vissza akarok menni. Meg akarom mutatni az embereimnek, hogy én is legalább annyira kiállok értük, mint ők értem. Nem bírom ezt a tétlenséget, gyűlölöm, hogy gyenge vagyok. Karen a menyasszonyom elhagyott, már nincs ami itthon tartson. Nem tudtam megadni neki a gazdag, nyugodt életet, ezért is magamat hibáztatom. Megértem, hogy nem akart egy sánta férfit ápolni, hogy az aztán újra elhagyja őt, mikor visszatér a frontra. Mégis gyűlölöm, ezt is próbálom elnyomni magamban, de túl nehéz. Azt állította, hogy nincs másik férfi az életében, de az ismerőseim szerint, ez egyáltalán nem igaz.  Sérti a büszkeségem! Apám is így érezhetett, mikor rájött anyám félrelépéseire? Olyanná válok, mint amilyen a Tábornok volt? Nem akarok az apámra hasonlítani, jobb akarok lenni nála!
- Gratulálok Woolston alezredes, a pszichológiai teszteket sikeresen teljesítette! – A pszichológus nő érzéki mosollyal néz rám, de szívemet a szavai dobogtatják meg. Ha rendbe jön a lábam… nem, amikor rendbe jön a lában, visszatérhetek! Ez a legjobb hír, amit az utóbbi időben kaptam. Még többet fogok edzeni, végigcsinálom a gyógytornát és már itt sem vagyok.
- Köszönöm doktornő!  Viszont látásra! – A gondolataimba merülve sántikálok kifelé, már a nő szépsége sem tart vissza, hiába vagyok kiéhezettebb egy kóbor kutyánál. Megkaptam az új esélyt, élnem kell vele.

Ezúttal tényleg erősebbé válok, olyan erőssé, amilyenné csak lehetséges!



Vissza az elejére Go down


Douglas Stern
Adminisztrátor

Douglas Stern




• Beköltöztem • :
2019. Jul. 16.

• Hozzászólások száma • :
61

TémanyitásRe: Benjamin Ford-Woolston
Benjamin Ford-Woolston EmptyVas. Júl. 28, 2019 7:25 pm


• gratulálok, elfogadva! •
where the dreams come true
✔
Kedves Benjamin!
Már az első néhány sor elolvasása után kiderült számomra, hogy milyen remek humora van a karakterednek. A mankós rész nagyot ütött Very Happy
Tetszik az, ahogy egy beszélgetés segítségével, emlékképekkel tárod elénk a karakter életét. Nagyon jól átjön egyébként Ben jelleme, tetszik az, hogy ilyen arisztokratikus vonásokkal rendelkezik ez a katona. Leíró soraiddal nagyon jól ábrázolsz minden helyzetet, a harcokat visszaidéző sorok élethűen vannak ábrázolva.
Engem megvettél ezzel az et-vel, tetszett és természetesen elfogadva!
Foglalózz, hirdess, akit szeretnél aztán nyomás a játéktér és szerintem mi még találkozunk  Very Happy
[Only admins are allowed to see this link][Only admins are allowed to see this link]
Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
Gyorsválasz lehetöség

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
California Dreamin' :: • Dreamers • :: Elfogadott Karakterek :: Rendvédelem-